Rendkívül izgalmakat élt át a világ az Egyesült Államok politikusainak köszönhetően az elmúlt hetekben. A tét hatalmas volt: az adósságplafon szinten tartásával a világ leghatalmasabb gazdasága technikailag fizetésképtelen lett volna. Bár ennek beköszöntére valójában igen kevés esély volt – ezt a felelősséget nyilvánvalóan egyik párt sem vállalta volna – a létrejött megállapodás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
Fellélegezhettünk augusztus elsején, miután Barack Obama elnök bejelentette a két párti megegyezést, valójában azonban a második legrosszabb forgatókönyv érvényesült. Az elfogadott törvény (Budget Control Act of 2011) a következőket foglalja magában: 900 milliárd dollár azonnali kiadáscsökkentés (ennek egyetlen konkrét eleme az egyetemisták diákhitelét érinti), továbbá egy 12 főből álló két párti bizottság felállítása, amelynek feladata egy olyan tervezet kialakítása novemberig, amely a költségvetési kiadásokat 1500 milliárd dollárral csökkenti. Amennyiben a tervezet nem jön létre a megadott határidőig, vagy a Kongresszus nem fogadja el azt, abban az esetben életbe lép egy automatikus költségcsökkentő mechanizmus. Ezzel az eredménnyel csak az elnök és a Republikánus Párt elégedett, az összes többi érintett (beleértve a világgazdaságot is) számára csalódást keltő eredmény született.
A republikánusok számára a sikert az jelenti, hogy a törvénytervezetből teljes egészében hiányzik az adóemelés, ellenben a kiadások csökkentése érinti a Medicaret is. A képviselőházi szavazáson is látszik, hogy ez elsősorban republikánus győzelem volt: mindössze 95 demokrata képviselő szavazott mellette, míg a másik pártból 174-en. Barack Obama számára azért értékelhető sikernek a törvény, mert az kitolja az adósságplafon következő várható emelésének kérdését 2013-ra, az elnökválasztás utáni évre. Ez valóban könnyebbség az elnök számára, annak ellenére, hogy a törvény negatív hatásai miatt várhatóan kemény küzdelemben lesz része jövőre. Az Egyesült Államok adósságának leminősítését a hitelminősítő intézetek tényként kezelik, már csak annak időpontja kérdéses. Ennek következménye pedig a drágább hitelfelvétel, ami még inkább megnehezíti a törvényalkotók feladatát a költségvetés rendbetételére.
A valódi, hosszú távon is megnyugvást hozó megoldás nem látszik, sőt, egyre kevesebb az esély rá. Ennek hátterében a demokrácia korlátozott lehetőségei állnak. A gazdasági válságok egyik természetes folyománya a szélsőségek megjelenése. Ez a tendencia a többpárti politikai rendszerekben látványosabban jelenik meg, szélsőséges pártok formájában, amelyek több európai államban (Dánia, Finnország vagy akár Magyarország) át is lépték a parlamenti bejutás küszöbét a válság kitörése óta. Az Egyesült Államokban kevésbé feltűnő ez a jelenség a bipoláris politikai rendszer miatt, a jelenlegi helyzetben azonban már tényként beszélhetünk a gazdaságot és politikát is béklyóba kötő szélsőségesekről. Szélsőségesnek a demokraták között lényegesen kevesebb politikus tekinthető, mint a Republikánus Pártban, ahol belső frakciót is alapítottak Tea Party Mozgalom (TPM) néven. A legnagyobb baj a TPM-mel elsősorban nem a célok tekintetében fogalmazódik meg (ezeket lásd itt: http://www.thecontract.org/), hiszen azok között kiemelt helyen szerepel a fiskális szigor, hanem a képviselők hozzáállásán, rugalmatlanságán, kompromisszum-képtelenségén. Ezzel pedig a TPM már a saját pártján belül is belső ellentéteket szít. A jobboldal merevsége pedig blokkolja az adósságválság konstruktív vitáját, nem várható, hogy a most felállított bizottság eredményes lesz. Az Egyesült Államok adósságválsága tehát nem ért véget – novemberben kezdődik a következő felvonás.
Tóth Nándor Tamás