„Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” – mondta Winston Churchill 1940-ben. Vajon mennyiben ígér mást Krímnek és Ukrajna keleti részeinek Vlagyimir Putyin, illetve az Európai Unió-USA tandem? Telnek a hetek, és az ukrán válságból kivezető kiutat már nem csak az ukrajnai társadalom keresi, hanem a nyugati és keleti blokk egyaránt. A kérdés az, hogy a nagy keresés közben hol metszik ezek egymás útjait.

Ukrajna válaszutak előtt áll – noha az elmúlt években ez a kijelentés már közhellyé vált, mégsem volt soha olyan aktuális, mint napjainkban. Ami a jelenlegi helyzet egyediségét adja, az maga a tény, hogy nem csak a meglévő társadalmi törésvonalak mentén feszült pattanásig a húr, hanem immáron a nagyhatalmi küzdőtéren is. A helyzet újbóli kiéleződéséhez a krími megszállás vezetett, miután a frissen megalakult Jacenyuk-kormányt diszkreditálandó Putyin az orosz csapatok bevetése mellett döntött. Ez volt az a lépés, amire valójában senki sem számított: senki sem tudta elképzelni, hogy az Ukrajnáért zajló nagyhatalmi versengésben Moszkva a hadsereg bevetésével (az oroszajkú lakosság védelmére történő hivatkozással) fog újabb frontot nyitni. Az Európai Parlament március 13-án határozatban ítélte el az orosz agressziót, és felszólította Moszkvát csapatainak azonnali kivonására.

Látni kell, Oroszország célja a kijevi kormányzat gyengítése és saját katonai erejének demonstrálása mellett elsősorban a befolyási övezet fenntartása. Oroszországnak alapvetően nem területre, hanem befolyásra van szüksége a hozzá közel eső területeken. Más kérdés, hogy korábban Putyin pénzzel és a hozzá lojális (jellemzően szintén autoriter) rezsimek támogatásával igyekezett fenntartani a status quo-t, azonban ez az út a Euromajdan után járhatatlanná vált az ukrán relációban, így „más alternatíva híján” maradt a területi okkupáció terve.

Ezzel egyidejűleg korábbinál intenzívebb gazdasági versenyfutás kezdődött Ukrajnáért, mivel Ukrajna elengedését sem a Nyugat, sem Oroszország nem engedheti meg magának, hiszen itt a lehetőség mindkét fél számára, hogy középtávon magához kösse ezt a közel 45 milliós országot Kelet-Európa szívében. Jól mutatja a helyzet fokozódását az is, hogy március 10-én Kijevben tárgyalt Thorbjörn Jagland, az Európa Tanács főtitkára, míg március 12-én Barack Obama fogadta a Fehér Házban Arszenyij Jacenyuk ideiglenes kormányfőt. Egy nappal később pedig Angela Merkel tett egyértelmű nyilatkozatot amellett, hogy az euroatlanti tengely nem fogadja el az orosz agresszió semmilyen formáját sem. Tagadhatatlan, a 2004-es narancsos fordulat után a Nyugat elmulasztotta azokat az alapvető lépéseket (természetesen a belügyekbe be nem avatkozás elvére történő hivatkozással), amelyekkel elősegíthette volna a Timosenko nevével fémjelzett nyugatbarát kurzus megvalósítását. Egyértelműnek tűnik, sem az Unió, sem az Egyesült Államok nem akarja kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.

("Egy barátság kezdete" - Jacenyuk és Obama, f: www.upi.com)

Oroszország viszont valószínűleg már megtette ezt egy másik relációban. A kisebbségvédelem égisze mögé bújtatott katonai fellépés már 2008-ban Dél-Oszétia kapcsán is balul sült el, és nincs okunk azt feltételezni, hogy a Krím esetében sokkal pozitívabb kimenetelre számíthat Moszkva. Hiszen a Krím Ukrajnától történő elszakadásával Oroszország egy már eddig is felügyelt országrésszel gyarapodott, miközben saját magára veszélyes precedenst teremtett: ha a kisebbségek védelme elég ok a területi elszakadásra, akkor ezt miért ne tehetnék meg a csecsenek, a tatárok, vagy éppen miért ne szakadhatna el Dagesztán? Az orosz elnöknek nem maradt más választási lehetősége, mint a referendum oroszbarát kimenetelére történő hivatkozással kitartani a végsőkig a Krím mellett, hiszen a krími területi igények feladásával járó óriási mértékű presztízsveszteség megengedhetetlen lenne Putyin számára. (Főleg annak fényében, hogy egy hónappal ezelőtt szocsi kapcsán az egész világ az orosz szervezést dicsérte, most pedig az ugyanide tervezett nyári G8-csúcstalálkozó lemondása is elképzelhető.)

Ami Putyint helyzetét mégis erősíti, az a támogatottságában beállt kedvező változás: a legújabb választói felmérésekben a Putyint támogatók aránya 52 százalékra nőtt a két héttel korábbi 48 százalékról. Hiába, a modern Oroszországban az erős vezető iránti tisztelet hagyományosan együtt él a külhonban élő orosz kisebbségek védelmezése iránti igénnyel, így az orosz elnök otthon kiválóan el tudja adni a krími okkupáció politikáját. Azonban míg otthon úgymond „minden rendben van”, és az emberek támogatják a Krím visszaszerzését, addig a többségi Ukrajna megtartásáért folytatott küzdelemben egyelőre a Nyugat került lépéselőnybe. Az ukrajnai vereségért Krím lenne a méltó ellenérték Moszkva számára?

Putyin is érzi, hogy a többségi Ukrajnát el fogja veszíteni, talán ezért is ragaszkodik a krími részsikerhez annyira. A legújabb hírek szerint Oroszország nagyszabású infrastrukturális beruházásokkal, egyedi adókedvezményekkel és a tatár nyelv hivatalossá tételével honorálná meg a krími referendumot. A kérdés csak az, lehet-e hinni ezeknek az ígéreteknek? Állítólag már eddig is több ezer krími tatár hagyta el a félszigetet, és utazott Kijevbe, és akkor még nem beszéltünk a krími lakosság körülbelül ötödét adó ukránokról, akiknek valószínűleg szintén menniük kell majd. Eközben az Euromajdan vezetői és Timosenko a hét második felében ismét egyöntetűen a nyugati nyitás mellett foglaltak állást. A nyitás mértékét illetően természetesen vannak tónusváltások, hiszen az egészen pro-EU erőktől kezdve a mérsékelt nacionalistákig elég széles a paletta. Mindenesetre az EU-nak mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak érdekében, hogy ki tudja használni ezt a kivételes lehetőséget: Oroszország a decemberben megígért 15 milliárdos kötvényvásárlási programját már Janukovics elüldözésének napján visszavonta, a harmadával csökkentett energiaárak szubvencióját pedig várhatóan még márciusban végleg eltörli az orosz fél.

A teljes gazdasági összeomlást elkerülendő az EU jelenleg egy szintén 15 milliárdos segélycsomag tervéről tárgyal, ezt egészítené ki az USA egymilliárdos bankgaranciája, valamint az egyes uniós tagállamok saját felajánlásai. Ahogy Oroszország meg akarta vásárolni magának Ukrajna lojalitását a politikai eliten keresztül még 2013 decemberében, úgy tudja ugyanezt megtenni az EU szűk három hónappal később. Az Uniónak azt kell elérnie, hogy Ukrajna lakossága saját maga akarja a nyugati fordulatot, ők maguk is érdekeltté váljanak a teljes átalakulásban. Az ezért fizetett ár magas lesz, de ha ez kell az Unió keleti határterületének demokratizálódásához és gazdasági reformjához, akkor ennek az összegnek meg lesz a fedezete. A cselekvésre már nincs sok idő, a Jacenyuk-kormánynak minél előbb meg kell oldania a külső finanszírozás kérdését, lévén az ország devizatartalékai 12 milliárd dolláros szintre csökkentek, amely összeg a kötelező kiadásokra sem elegendő.

("Egy barátság vége" - Putyin és Obama, f: www.telegraph.co.uk)

Mi a tanulság a fentiekből? Oroszország számára az, hogy nem lehet mindent erőből megoldani. Ha mégis a nyers erőhöz kell ragaszkodnia, akkor ott már nincs is világos célja az agressziónak – erre ott vannak az intő példák, mint 2008-ban a Grúzia elleni villámháború, a kilencvenes években pedig a csecsen konfliktus. Ráadásul most, hogy a Krím minden bizonnyal Oroszországhoz fog csatlakozni, az orosz gazdasággal szembeni kiterjedt szankciók lépnek életbe, a befektetői bizalmatlanságból fakadó tőkepiaci mozgások sokkal jelentősebb anyagi veszteséget jelentenek, mint a szimplán anyagiakban mért előnyök. És itt jön be a putyini logika: az energiahordozókból felhalmozott óriási tartalékoknak köszönhetően Oroszország inkább szembemegy a gazdasági racionalitással, és kitart korábban lappangó területi igényei mellett, még annak árán is, hogy ezzel jelentősen romlik a külső megítélése, csak azért, hogy megleckéztesse a „tévútra” került új rezsimet.

A Nyugatnak a fő tanulság az lehet, hogy a kiterjedt feltételrendszerekhez, kívülről kikényszerített reformokhoz kötött segélycsomagok az időtényező és a politikai kockázatok miatt sokszor nem érik el a céljukat. Sokkal gyorsabb, rugalmasabb reakciókra van szükség annak érdekében, hogy a valódi nyugatbarát politikai kurzust meg tudja valósítani az összeomlás szélén egyensúlyozó, az országot alig egy hónapja irányító új elit. A jövőben tehát a mostanihoz hasonló határozott kiállásra, napi szintű eszmecserére van szükség, nem pedig arra a struccpolitikára, ami a Euromajdan első két hónapjára volt jellemző.

A kocka még nincs elvetve. Ha Oroszország mérsékelt marad, és megelégszik a Krímmel, akkor talán pár hónapon belül konszolidálódhat a helyzet, Ukrajna pedig – felocsúdva az orosz agresszió okozta sokkból – elkezdheti az érdemi reformokat. Amennyiben viszont folytatódik a mozgósítás (sajnos az eddigi hírek inkább erről szólnak), és terítékre kerül Donyeck és Harkov is, akkor beláthatatlan folyamatok kezdődhetnek meg, ahol a fegyveres megoldások is teret kaphatnak. Oroszország nyilván nem akar közös határt a NATO-val, erre a célra tökéletes ütközőállamot alkot a mai Ukrajna. Azonban ha csak a keleti végek esnek el, már az is túl sok lesz Kijevnek, onnan már egy lépés a háború. És ez az, amit mindenáron el kell kerülni – óvatos közeledéssel, az új kijevi elit iránti bizalom helyreállításával, pénzügyi segélyekkel. Ebben áll a Nyugat történelmi felelőssége.

Hámori Viktor