2013 novemberében tízezrek vonultak Kijev főterére, hogy tiltakozzanak Janukovics EU-ellenes manőverei miatt. Négy hónappal később pedig azt látjuk, hogy eltűnt ugyan a közéletből a volt ukrán elnök, de az ezért fizetett ár Ukrajna számára – a Krím elvesztése – minden bizonnyal túl nagy volt. És akkor ehhez adjuk hozzá az április 7-én megalakított Donyecki Népköztársaságot, ami még jobban szétverheti az ukrán társadalmat.
Oroszország ezzel egyidejűleg ügyesen manőverezik a nagypolitikai küzdőtéren, és krími annektálás ide vagy oda, továbbra is folytatja destabilizációs politikáját. Moszkva célja kettős: egyrészt minél inkább gyengíteni tudja az új ukrajnai vezetést, a lakosság annál nagyobb része számára válhat vonzóvá egy oroszbarát politikai kurzus a soron következő választásokon, ami a nagyszámú oroszajkú kisebbség miatt újabb törésvonalakat ékelhet az amúgy sem egységes euromajdani erők közé. Oroszország hivatkozhat a történelmi kapcsolatokra, és emellett „erő-politikája” a hagyományosan elismert autokratikus jelleget is szimbolizálja a keleti országrészek lakossága számára, ami ebben a közegben meggyőzőbb lehet, mint a bizonytalannak, időigényesnek és megszorításokkal terheltnek beállított európai integrációs út. Másrészt azáltal, hogy Putyin nem vállal garanciákat az ukrajnai helyzet mielőbbi rendezésére (további katonai mozgósításoktól való távolmaradás, az ukrán kormány legitimációjának elismerése vagy a területi igények körüli bizonytalanság megszüntetése útján), továbbra is sakkban tudja tartani az ukrajnai gazdaság felélesztésén dolgozó politikusokat. Az energiahordozók árának növelése már önmagában is súlyos csapás az amúgy is rendkívül szociális fókuszú kormányzat számára.
De legalább ekkora terhet jelenthet az állandó ködösítés is, hiszen melyik befektető vállalná a tőkekihelyezést (legyen az egy nyugati nagyvállalat, az IMF vagy éppen az Európai Unió) egy olyan országba, ahol a polgárháborús veszély egy regionális fegyveres konfliktus rémképével párosul? Nyilvánvaló, hogy Moszkva már hetekkel ezelőtt – a Krím megszerzését követően azonnal – stabilizálhatta volna a helyzetet, mondván, amit akart, már úgyis megkapta. Csak éppen ez a kitétel nem állja meg a helyét: Putyin valószínűleg addig folytatja az ellehetetlenítés és destabilizáció politikáját, amíg Ukrajna (vagy annak egy része) nem tér meg Oroszországhoz politikai értelemben. Oroszország valószínűleg még mindig nem tett le arról, hogy Ukrajnát magával rántsa az Eurázsiai Gazdasági Közösségbe, vagy ha ez nem is sikerülne, akkor legalább a végsőkig elodázza az európai integráció folyamatának beindulását. Úgy vélem, a májusi elnökválasztások eredménye perdöntő lesz abból a szempontból, hogy Oroszország továbbra is folytatja-e a zsarolást és a lejáratást, vagy egy oroszbarát(abb) győztes esetén ismét a partneri viszony helyreállítása mellett teszi le a voksát.
(f: www.guardian.com)
Mindenesetre az orosz közvélemény eddig egyöntetűen támogatta a krími expanziót, amit elsősorban nem politikai motívumokkal, sokkal inkább a választópolgárok erős orosztudatával magyarázhatunk. Az orosz lakosság elsöprő többsége úgy tekint a Krímre mint tradicionálisan orosz területre, ami inkább csak egy fatális véletlen folytán került Ukrajnához, miközben a gyakorlatban az orosz behatás mindvégig sokkal erősebb volt. Éppen ezért az emberek fejében a territorialitás elvét jogosan írja felül a kulturális önrendelkezés logikája, amit (szerintük) a március referendumon mért 96%-os támogatottság is igazol. A népszavazást érvénytelennek tekintő ENSZ-határozat pedig nem több, mint az orosz anyanyelvűek önrendelkezésébe való jogosulatlan beavatkozás.
Putyin tehát az orosz érdekek védelmezőjeként, az orosz nemzet megmentőjeként tűnik fel a hazai médiában. Az orosz tévé- és rádióállomások sikeresen terjesztették ezt az üzenetet, hiszen a többség fejében a krími annektálás egy elodázhatatlan történelmi tettként van jelen, amire mindenképp szükség volt, miután olyan felforgató erők kerültek hatalomra Kijevben, akik az orosz kisebbség jogait nem tudják / nem akarják garantálni. Egy márciusi végi felmérés szerint az orosz lakosság 73% tekinti többé-kevésbé illegitimnek az ukrán kormányt, és 77 százalékuk szerint főleg az ukrán kormány tehető felelőssé a romló orosz-ukrán kapcsolatokért. Ami még érdekesebb, hogy a válaszadók közel 60%-a hajlandó lenne extra hozzájárulást fizetni az orosz kormánynak annak érdekében, hogy Moszkva fedezni tudja az annexióval összefüggésben felmerülő pluszköltségeket. Ezek a számok is mutatják, hogy a helyzet megítélése Oroszországból nézve meglehetősen egyoldalú. Persze ez nem csoda, hiszen a helyzet meglehetősen egysíkú bemutatása nem csak belföldön, hanem a külképviseleteken is idejekorán elkezdődött. Oroszország malajziai nagykövete például egy előadásában nemes egyszerűséggel úgy állította be a krími annexiót, hogy az egy geopolitikai realitás (értsd: egy befejezett történet), és a legfontosabb most az ukrajnai válság feloldása. (Mintha két teljesen különálló dologról lenne szó.)
(f: www.guardian.com)
Eközben a túloldalon, Ukrajnában a helyzet sokkal siralmasabb. A Jacenyuk-kabinet látszólag nem találja a helyét, és hangzatos nyilatkozatokon kívül eddig nem sok konkrét intézkedésre futotta az erejükből. Természetesen ebben az omladozó környezetben nehéz is egyik hétről a másikra megoldást találni a kumulálódó problémákra, de amíg nincsenek egyértelmű és lehetőleg pozitív üzenetek a lakosság számára, addig nem is várható el, hogy a társadalom szélesebb rétegei hosszabb távon is támogassák az Euromajdan szellemiségét. Amikor az utcákon kellett hősies küzdelmet vívni, mindenki előtt ott lebegett a világos cél: megdönteni Janukovics hatalmát, és megfordítani a süllyedő hajót. Most ott tartunk, hogy a hajó elkezdte a fordulót, de továbbra is süllyed, a mentőcsónakokba pedig sokan vonakodnak beszállni. Utóbbiak jellemzően a keleti országrész orosz lakosai, akik április 6-án Donyeckben újabb tüntetést szerveztek, és orosz zászlókat raktak ki a megyei tanács épületére. Másnap pedig kikiáltása került a Donyecki Népköztársaság, ami lényegében a donyecki terület független állammá válását jelentené, ha nem sikerül meggátolni az elszakadást.
Pedig az előző hetek viszonylagos nyugalomban teltek, nem kis részben éppen a szókimondó nyilatkozatairól híres Lukasenko belorusz elnöknek köszönhetően, aki egy interjúban igyekezett megnyugtatni az ukrajnai lakosságot, hogy Putyin elnöknek nincsenek további területi követelései. Ez a kényes egyensúly borult fel az újabb tüntetések által; a helyzet rendezése miatt pedig Oleksandr Turchynov elnök le is mondta tervezett litvániai programját. Tény és való, hogy hosszú távon Donyeck és környéke lehet az olvasztótégely, hiszen itt a legerősebb Janukovics tábora, és rengeteg olyan gyár és bánya található itt, amelyek orosz tulajdonban állnak. Akár elszakadásra kerül sor (remélhetőleg nem így történik majd), akár nem, ezeknek a rossz hatékonyságú kapacitásoknak a fenntartása nem tarthat örökké, előbb-utóbb nagyobb bezárási hullám várható, ami a szociális feszültséget még tovább gerjesztve újabb társadalmi robbanást idézhet elő.
A történelem tehát a szemeink előtt zajlik. Találkoztam olyan családanyával, aki gyerekeit hátrahagyva repült haza idős szüleihez Donyeckbe, hogy támogassa őket ezekben a bizonytalan időkben. Egy másik ismerős rokonai éppen az ország elhagyásán gondolkodnak, mivel látják, egyik napról a másikra is olyan sokat változik a helyzet, hogy nem látják biztosítottnak a nyugodt jövőt. És ezekből az egyénekből épül fel az a sokmilliós elégedetlen, bizonytalan vagy éppen elkeseredett tömeg, amely életre hívta először az Euromajdant, majd annak végeztével most ismét visszasüllyedt a mindennapok reménytelenségébe. Az idő fogy, Oroszország erősödik – Ukrajna pedig vészesen közelít egy újabb válsághoz.
Hámori Viktor
