Az új Európa pontosan olyan megosztott Oroszországgal kapcsolatban, mint a régi, és ez negatív következményekkel jár mindenki számára.
A Baltikum és a Fekete-tenger közti földrajzi területet több névvel is illették már: a második világháború „vérmezői”, a hidegháború „csatlós államai”, a poszt-szovjet időszak „ex-kommunista” országai, és nagy részükre igaz lett az Európai Unió „új tagállamai” megszólítás is. A 2003-as iraki háború előtt az akkori amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld elismerően szólt az „új Európa” amerika-párti hozzáállásáról, szembeállítva azt a „régi Európa” szemléletmódjával (akik alatt ekkor Franciaországot és Németországot értett). Jacques Chirac francia elnök meg is szidta a keletieket, hogy „elszalasztottak egy nagyszerű lehetőséget a csöndben maradásra”.
A megnevezésnek azonban most újra változnia kell az ukrán helyzet folyományaként. Vlagyimir Putyin revansizmusára adott válaszában Rumsfeld új Európája rendkívüli hasonlóságot mutat a régivel: erős megosztottság tapasztalható észak és dél között. Lengyelország és a három balti állam már-már háborút kiált, és úgy vélik, Oroszország visszavonhatatlanul felborította a hidegháború utáni nemzetközi rendet. Bulgária és Magyarország viszont azok táborát erősíti, akik ellenzik a kemény szankciók bevezetését, és remélik, hogy valamilyen módon visszaállnak a normális kapcsolatok Oroszországgal.
(f: www.economist.com)
Ezt a skálát felfoghatnánk akár a normalitás üdvözítő jeleként is, ha a tét nem lenne ilyen magas. Kelet-Európa megosztottsága ugyanis leképezi a teljes EU-t is. Nem mondja már senki a keletieknek, hogy fogják be a szájukat, sőt, még Franciaország is nekik teszi a szépet. Ám ha az oroszokhoz legközelebb lévő államok, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak a szovjet okkupációról, sem tudnak megegyezni a szankciók kérdésében, akkor miért kéne másoknak veszélyeztetniük a még mindig gyengélkedő gazdaságaikat?
A nyolc keleti országot tagállammá tevő 2004-es EU bővítés 10. évfordulóján az ukrán események reményt keltenek, hogy itt is eljön a biztonság és megszilárdulhat a demokrácia. Gazdasági szempontból Kelet-Európa egy figyelemre méltó sikertörténet, ahol a nyugati kapitalizmus és az olcsó, képzett munkaerő kombinálásával sikerült a régiót Németország exportgépezetébe integrálni. A vásárlóerőt tekintve Prága és Pozsony jelenleg gazdagabb, mint régi birodalmi fővárosuk, Bécs. Egy lengyel és szlovák agytrösztök által kiadott (és az Economist által véleményezett) riport így foglalta össze a jelenséget: „Történelme során Közép-Európa még soha nem volt ennyire szabad, biztonságos és sikeres”. Hozzátette még azt is, hogy ennek fényében a régiónak asszertívabban kellene hozzászólnia az európai témák teljes palettájához.
Ez kiváló ötlet – a probléma csak az, hogy még a Visegrádi Négyeket alkotó Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország is megosztott Ukrajna kérdésében. Vegyük csak például a nem rég újraválasztott magyar miniszterelnök, Orbán Viktor eheti nyilatkozatát, amelyben követelte, hogy Ukrajna biztosítsa az ott élő magyar kisebbségnek a kettős állampolgárságot, a közösségi jogokat és az „önigazgatás jogát”. Kijevből nézve úgy tűnik, hogy a keleti orosz destabilizációt most ötvözhetik a magyar etnikai feszültségkeltéssel nyugaton. Donald Tusk, lengyel miniszterelnök „nyugtalanítónak” nevezte a nyilatkozatot.
A megosztottság egyik oka az Oroszországtól való kereskedelmi függés, legfőképp az energiahordozók tekintetében. Bulgária például, amely sokszor tűnik úgy, mint ha a Kreml trójai falova lenne az EU-ban, teljes mértékben az orosz gáztól függ. Lelkesen támogatta a Déli Áramlatot is, hogy segítségével orosz gázt szállíthassanak Európába, megkerülve Ukrajnát. Emellett Bulgária megpróbál kiskaput találni az EU versenyjogi szabályain, az ún. harmadik energiacsomagon is, amely kötelezné a szolgáltatókat, hogy nyissák meg a vezetékeket a riválisaik előtt is. Ausztria szintén heves támogatója a tervezett déli vezetéknek. A Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO) benyújtott orosz jogi kereset ellenére azonban úgy tűnik, hogy a bizottság nem fogja engedélyezni a megépülését.
Az EU jelenleg a „harmadik szakaszbeli” Oroszország elleni szankciókról tárgyal, ami a magánszemélyekről az általános gazdaságra helyezné a nyomást. Az erőteljes európai ellenállást látva Amerika a „sebészi szike” használatának ötletét részesítené előnyben: az új szankciók érintetlenül hagyhatnák a meglévő gázipari szerződéseket, de megakadályoznák az újak létrejöttét, például a nyersanyaglelőhelyek felkutatásának körében. Vagy a résztvevő országok betilthatnák a fejlett haditechnológiák exportját. A terv kritikusai szerint azonban Oroszország ezen lépésekre valószínűleg „hentesbárddal” válaszolna.
Azonban a függés nem ad teljes mértékben magyarázatot a megoszló álláspontokra. Vannak olyanok, mint például Litvánia, akik szintén nagymértékben függenek Oroszországtól, mégis hangos ellenzői Putyin agressziójának. A történelemnek nagy szerepe van. A Baltikum számára – ahol nagyszámú orosz kisebbség él – a két opció nem a szankciók és a tétlenkedés, hanem a szankciók és a teljes megszűnés. Lengyelország szintén el lett már törölve nagyobb szomszédai által a múltban. Érdekes, hogy az 1956-os és 1968-as felkeléseket eltipró szovjet tankok emléke nem helyezte a keményen felszólalók körébe Magyarországot és Csehországot. Az ő álláspontjukat gyenge intézményrendszerük, korrupció, kétes orosz pénzek és agresszív Kreml propaganda ártalmas keveréke okozhatja.
Nem olyan gyengék, mint hiszik
Mindezek ellenére az európai államok jóval erősebbek, mint azt gondolják. Putyin lehet, hogy egy cinikusan okos taktikus, de nincs se egy olyan vonzó ideológia a háta mögött, amivel párbajra hívhatná a liberális demokráciákat, se kellő nyersanyagháttere, hogy megindítson egy elhúzódó gazdasági háborút.
Radek Sikorski, lengyel külügyminiszter szerint Európa számos legerőteljesebb eszköze már készen áll, csupán megfelelően kellene felhasználni őket. A harmadik energiacsomag teljes bevezetése, valamint a gáz és elektromos összekötő-hálózatokba való befektetés létrehozna egy ellenálló belső európai energiapiacot, és kicsorbítaná az orosz gázfegyvert. Tusk egy energiaunió ötletét vetette fel, aminek része lenne az orosz árakról való központi alkufolyamat is, ahogy ez már működik az urán esetében. Ezeken felül az európaiak tovább erősíthetnék a már létező korrupcióellenes törvényeik betartatását, főleg ha kétes orosz céghálózatokról van szó.
Ahhoz, hogy az ilyen lépéseknek hatása legyen, nem szükséges új jogszabályokat alkotni. És hogy komoly elhatározottságot mutasson, az EU az e havi választások után betölthetne egy komoly pozíciót Brüsszelben egy erős és kompetens kelet-európaival (mondjuk Sikorski-val). Ez sokat tenne azért, hogy eloszlassa a vasfüggöny árnyát, és hogy egyértelmű üzenetet küldjön Putyin számára.
Fordítás: Mészáros Tamás
Forrás - The Economist, Charlemagne: The eastern blockage