A Levantei Iszlám Állam Irakban (ISIS) nevű szunnita terrorszervezet új néven (korábban: Iraki Iszlám Állam), ám a dzsihadistákra jellemző jól ismert céllal igyekszik romba dönteni Irakot: ez pedig nem más, mint az ország elfoglalásával egy kalifátus létrehozása, közben mindenki legyilkolásával, aki ebben nem támogatja őket. Az USA és szövetségesei által 2003-ban lerohant volt husszeini diktatúra legsötétebb napjai elé néz, holott közelmúltja sem éppen rózsás.
Núri al-Maliki iraki miniszterelnök év elején ígéretet tett rá, hogy az ISIS felkelőit a hadsereg kifüstöli az általuk megszállt Falludzsából. Szűk fél évvel később az ISIS elfoglalta Tikritet, valamint az ország második legnagyobb városát, Mosszult magába foglaló, olajban gazdag Ninive-tartományt is. A miniszterelnök tehát nemhogy nem tartotta be szavát (még ha most nagy hirtelen a hadiállapot bevezetését tervezi), de engedte a terrorszervezet előrenyomulását, így az folytathatja harcát Bagdad és az ország megszerzéséért. Mára világos: az iraki haderő egyedül képtelen lesz felvenni a küzdelmet a könnyű fegyverzetű, ám annál szervezettebb és fanatikusabb terroristacsoporttal – akikről sokat elmond, hogy volt anyaszervezetük, az Oszáma Bin Láden alapította al-Kaida sem kíván velük együttműködni –, vagyis, vélhetően újabb nemzetközi (=amerikai) beavatkozásra lesz szükség.
("Nem békével jönnek", f: www.telegraph.co.uk)
Iraki háború 3.0
A fenti szörnyű folyamatok ellenére azonban szinte kizárható, hogy kerüljön sor bárminemű külföldi fellépésre, az USA úgy avatkozzon be Irakba, hogy növelje szárazföldi hadseregének létszámát. Ez ugyanis olyan arcvesztéssel járna az utolsó elnöki ciklusára készülő Nobel-békedíjas amerikai elnök, Barack Obama számára, amit nem kockáztathat meg, mivel csak veszíthet vele. Jól ismert tény, hogy Obama megválasztása óta új közel-keleti szemléletért (és összességében új külpolitikai stratégiáért) küzd, ami papíron konszenzuson és egymás nagyobb megértésén alapul, szemben a George W. Bush éra fémjelezte cowboy diplomáciával. Ezt a megközelítést egy újabb bevonulás tönkretenné. Főleg úgy, hogy Obama és az Egyesült Államok már korábban jelezte, hogy 2016 végére minden harcoló amerikai egység elhagyja Afganisztánt és Irakot, és ennek érdekében évek óta csökken az ezen országokban állomásozó csapatok száma. De mi lehet akkor a megoldás?
A legfrissebb hírek szerint például egy amerikai-iráni együttműködés. Ez a lehetőség, bár első hallásra valóban a tudományos-fantasztikus kategóriába tartozik, egészen reális elképzelés, ha azt nézzük, hogy az ISIS nem csak amerikaiakra, vagy egyéb külföldiekre vadászik előszeretettel, hanem sítákra. Tudható, hogy Irán, Szíria és Libanon támogatása mellett, a jelenlegi al-Maliki vezette Irakot is segíti, éppen a síta kapcsolat miatt, tehát egy együttműködés az Egyesült Államokkal Irak megsegítésére valóban elérhető lehet. Ez különösen annak a fényében lenne izgalmas, hogy néhány hónappal ezelőtt a nemzetközi sajtó még attól volt hangos, hogy Izrael (Amerika hallgatólagos beleegyezésével vagy anélkül) bombázni akarja az országot, miután az nem akarja leállítani atomprogramját. Bár az iráni atom kérdése még korántsem a múlt (főleg annak fényében, hogy Izrael igyekszik folyamatosan napirenden tartani az ügyet), a jelent és a közeljövőt minden bizonnyal az iraki helyzet fogja meghatározni, hiszen félő, hogy külső beavatkozás nélkül az ország a terroristák martalékává válik. Ráadásul annak ellenére, hogy a Guardian összefoglalása alapján a számok az al-Maliki kormánnyal vannak. Irak hadserege ugyanis, amelynek létszáma most kb. 250 ezer fő (nem számolva a speciális rendőri egységeket), az elmúlt bő tíz évben 25 milliárd dollárt kapott fejlesztésekre az Egyesült Államoktól. Ennek köszönhetően az ország hadserege, legalább is elvben, maximálisan képes arra, hogy megvédje magát bárminemű külső vagy belső fenyegetéstől – még inkább akkor, ha ellenfele „csak” egy nagyjából 7 ezer főt számláló terroristacsoport.
(Az ISIS által ellenőrzött területek, f: www.mashable.com)
A teljes összeomlás szélén
A nyers számok azonban sokszor nem adódnak össze, ahogy most láthatóan Irak esetében sem. Hiszen a közel negyvenszeres túlerő ellenére az iraki hadsereg még mindig annyira szervezetlen, utánpótlással annyira gyengén ellátott, hogy az ISIS valóban komoly veszélyt jelent számukra. Erre remek példa Moszul elfoglalása, ahol a terroristák egy 30 ezres városvédő egységet győztek le, meglepő könnyedséggel. Nem nehéz belátni, segítség nélkül az irakiak elvesztek. Tanulságos viszont látni, hogy a husszeini rezsim megdöntését 2003-ban elsősorban kezdeményező és végrehajtó Egyesült Államok és Egyesült Királyság volt vezetői közül utóbbi miniszterelnöke, Tony Blair hogyan látja a mostani a helyzetet. A néhai kormányfő hosszú elemzésben írt a kialakult helyzetről, ami annak fényében nem meglepő, hogy Bush-sal ellentétben ő lemondása óta rendkívül aktív: szinte minden fontos nemzetközi politikai kérdésben hallatja hangját, kiváltképp, ha az az iszlám világgal kapcsolatos, hiszen az USA-EU-ENSZ-Oroszország közel-keleti megbékélésért felelős küldötte. Írásában Blair kifejti, hogy Irak szétesését szerinte az al-Maliki kormány szándékos vallási hangulatkeltése (egymás ellen hangolta/hangolja a sítákat és a szunnitákat), valamint a nyugat nem megfelelő szíriai fellépése okozza, a megoldás így csak a részleges-teljes beavatkozás lehet. A brit sajtó és vezető politikusai válaszul, pártállástól függetlenül, a volt miniszterelnöknek estek. Boris Johnson, London főpolgármestere, Blair-t például egyesen őrültnek nevezte, akinek klinikai segítségre lenne szüksége, amiért az képtelen elismerni, hogy a 2003-as invázió hatalmas tévedés volt, ahogy abban játszott szerepe is tragikus. A britek reakciója természetesen érhető, én mégis azt mondom, hogy Blair állításai részben igazak, az iraki kormányzat működése, ahogy a szíriai helyzet is, bizonyosan hozzájárultak az ISIS felemelkedéséhez.
("Irak megmentői akartak lenni", f: www.telegraph.co.uk)
Óriási tévedés lenne azonban elfelejteni, hogy az amerikaiak és britek, valamint szövetségeseiknek iraki beavatkozása egy hazugságokra épülő, sok százezer helyi civil és külföldi katona életét követelő, az első perctől kezdve súlyos kudarcra ítélt hadművelet volt, amit két, saját hatalmától megrészegült politikus vitt véghez a demokrácia nevében. 2003. március 19. ezért számomra például nem a szabadság ünnepe volt, hanem épp ellenkezőleg, annak cinikus megcsúfolása. Bush és Blair tettét nem igazolta már akkor sem semmi, ahogy ma sem. Számomra tehát az, hogy ők a mai napig felelősségre vonás nélkül tetszeleghetnek a haza bölcse szerepében, a demokrácia igazi szégyene. Függetlenül attól, hogy Bush belpolitikai szinten kifejezetten sikeres amerikai elnök volt (Obama-val összehasonlítva kifejezetten), míg Blair visszatette az Egyesült Királyságot a világpolitika térképre. Szomorú, hogy Irak árnyékában ezeknek nehéz örülni.
Németh Áron Attila
