Úgy tűnik, hogy a második világháborús tengelyhatalmak közül az utolsónak is sikerül kilépnie saját múltbéli árnyékából, hiszen Abe Sinzó japán miniszterelnök kabinetje tegnap eltörölte az eddig országa hadseregét megkötő alkotmányos fékeket. Washington üdvözölte a lépést, a régió többi állama azonban sokkal borúlátóbb.

Akárcsak Németország és Olaszország, 1945-ös veresége után Japán is amerikai megszállás alá került, mégpedig egészen a koreai válság tetőpontjáig (1952). A Douglas MacArthur tábornok által irányított országot teljes politikai és gazdasági reformoknak vetették alá, ezek keretében született meg az 1947-ben életbe lépő alkotmány is, amelynek 9. cikkelye kimondta, az államnak nincs joga hadviselésre, és a cél érdekében soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált. A hidegháború okozta hatalmi eltolódások a régióban (a már említett koreai háború és a szovjet térhódítás) azonban mindezek felülértelmezésére késztették a szigetországot, és bár a teljes alkotmányreform sokáig lehetetlennek tűnt a kérdésben, 1954-re újra felállították a japán hadsereget. Ezt a haderőt azonban továbbra is kötötték a „békealkotmány” kijelentései, így csupán önvédelmi feladatokat láthattak el – innen is kapta nevét: Japán Önvédelmi Erők.

("Búcsú a fegyverektől? Korántsem." - Abe Sinzó, f: www.defence.pk)

Mindez azonban változni látszik: a tegnap elfogadott döntés értelmében a következő lehetőségek, értelmezések nyíltak meg a japán biztonságpolitika előtt:

1) A globális hatalmi erőviszonyok folyamatos átalakulása okán mostantól kezdve egy másik országot ért támadás is tekinthető úgy, hogy veszélyeztetheti Japán fennmaradását. Japán tehát beavatkozhat olyan esetekben, ha ez rájuk nézve fenyegető lehet, ha a másik országot ért támadás veszélyezteti az ott élők szabadságjogait és, ha nincs más alternatíva.

2) Innentől kezdve (elméletileg) tehát nincs kizárva, hogy Japán részt vegyen akár egy olyan nemzetközi katonai akcióban, mint a 2003-as iraki megszállás. Bár a lehetőség látszólag adott, Abe Sinzó kizárta, hogy aktív/fegyveres szerepet vállalnának ilyen koalíciós kezdeményezésekben.

3) Lehetővé tennék a japán haderők számára, hogy részt vegyenek ENSZ békemissziókban.

Bár ezek a megkötések csak most lesznek feloldva, érdemes megjegyezni, hogy a Japán hadsereg (eddigi csupán önvédelmi státusza ellenére) jelenleg a GDP-jének 1 százalékát költi katonai kiadásokra, és így a 6. legmagasabb hadi költségvetéssel rendelkező ország a világban – megelőzve az Egyesült Királyságot és Németországot is. Így nem érdemes összetéveszteni a „békealkotmány” eltörlését Japán felfegyverezésével – az utóbbi már régebben megtörtént. Mindezek mellett természetes, hogy az új kihívások és az új missziókban való esetleges részvétel egy új technológiai fejlesztési hullámot fog megindítani a hadseregben, ami a következő években növekedésre ösztönözheti a katonai kiadásokat. Ezt a japán gazdaság jelenlegi felívelő korszaka tudná is némileg támogatni.

Akik viszont biztosan nem támogatnák, az Kína és Dél-Korea. A miniszterelnök eddig sem tett sokat, hogy enyhítse a környező országokkal fennálló területi, politikai és történelmi viszályokat. Tavaly decemberben például nacionalista irányokat követve látogatást tett a Jaszukuni-szentélynél Tokióban, amely magas rangú háborús bűnösök temetőhelye, és így a japán háborús agresszió egyik szimbóluma a régió számára. Nem nehéz elképzelni, milyen hatása volt a mostani alkotmányreformnak: mind a Kínai Népköztársaság, mind Dél-Korea felháborodott a tiltások feloldásának ilyen egyoldalú mivoltán. Mivel a döntés alapjaiban változtatja meg a helyi biztonsági viszonyokat, így további egyeztetésre és prudens végeredményre számítanak a kérdésben. Nincsenek azonban mindezzel egyedül: a japán közvélemény is felháborodott a békealkotmány felpuhításán. Sajtóinformációk szerint közel 2000 ember vonult kedden a miniszterelnök irodája elé, hogy tiltakozzanak a 9. cikkely eltörlése ellen. Ennél is drasztikusabb lépésre szánta el magát vasárnap az a férfi, aki miután felolvasott egy hosszabb tiltakozó nyilatkozatot, felgyújtotta magát egy forgalmas kereszteződésnél. Amerika szövetségesei azonban kifejezetten örülnek Japán ilyen irányú lépésének (valószínűleg nem is a sajtóból értesültek a döntésről), hiszen ezzel egy erős, aktív katonai partnerre leltek a Távol-Keleten.

A japán hadsereg bevethetőségének keretei tehát bővültek, a régió biztonságpolitikai helyzete pedig nagyban megváltozhat a döntés hatására. Valószínű viszont, hogy nem fogunk egyhamar japán kontingenseket látni a szigetországtól távol eső konfliktusokban (mondjuk a Közel-Keleten), ám ez korántsem nyugtathatja meg a kínai vagy dél-koreai döntéshozókat. Abe Sinzón tehát a világ szeme, hogy milyen mértékben tud majd gátat szabni nacionalista kabinetje esetleges túlzó lépéseinek ebben a stratégiai és történelmi kérdésben.

Mészáros Tamás