Bár a sajtó fókuszában jelenleg a folyamatosan eszkalálódó izraeli-palesztin és orosz-ukrán konfliktus áll, nem szabad elfelejtenünk, hogy az aktuális krízisek száma sajnos korántsem áll itt meg. Az egyik ilyen, jelenleg még a sajtó vakfoltjában lévő helyzet például azok a Líbiában zajló összecsapások, amelyeknek valószínű, komolyabb következményei is lesznek a régióra nézve.

Általános jelenség a napi hírek tekintetében, hogy egy-egy régió problémáival csak addig foglalkozunk, amíg az kellő mennyiségű és minőségű újdonsággal tud szolgálni. Így „feledkeztünk meg” az afganisztáni és az iraki háború utáni államépítésről, a jelenleg is tartó, konstans polgárháborúról Szíriában és a Muammar Kadhafi eltávolítása utáni Líbiáról is. Mert annak ellenére, hogy a 2011-es NATO hadművelet térdre kényszerítette a diktátort (aki életét is vesztette a támadások során) és rendszerét, a konfliktus még korántsem csillapodott le a szövetséges csapatok kivonulása után. Közel három év alatt az ország alig, vagy egyáltalán nem jutott előbbre a társadalmi megosztottság feloldásában, így az arab tavasz során megerősödött, egymással szemben álló nacionalisták és iszlamisták továbbra is vérre menő harcokat folytatnak egymással a fontosabb városok és stratégiai pontok megszerzése érdekében.

("Rendet tesz kormány nélkül is" - Kalifa Hifter, f: www.theguardian.com)

Azt, hogy a központi kormányzat erejében és a különböző frakciókat megállító hatalmában már nem sokan bíznak, jelzi, hogy egy héttel ezelőtt az ENSZ is úgy döntött, nem kíván tovább az országban tartózkodni, és kivonja ott dolgozó munkatársait. Nem is nagyon tehettek mást, az országot jelenleg csak a Tunézia fele haladó autópályán lehet elhagyni, miután a múlt héten már a Tripoli repteret is lezárták a hatóságok az erősödő harcok miatt (eddig körülbelül 47-en vesztették életüket és 120-an sebesültek meg). Egyiptom pedig lezárta a vele érintkező határrészt, miután 21 katonáját ölték meg líbiai fegyveresek. A kormány helyzetét jól festi le az elmúlt három miniszterelnök váltakozásának története: Ali Zeidan 2013 januárjában vette át az ország irányítását, októberben egy puccskísérlet során elrabolták – bár szerencsére órákon belül visszakapta szabadságát. 2014 márciusában azonban nem tudta megakadályozni, hogy a lázadók egy csoportja elmeneküljön egy tankerhajón annak olajszállítmányával együtt (ez Líbia nemzeti exportterméke), így a parlament egyszerűen leváltotta. Utódja Abdullah al-Thani ezek után 2 hónapig töltötte be a tisztséget, ám amikor őt és családját halálosan megfenyegették, lemondott. Ahmed Maiteeq vette át a hatalmat, azonban megválasztását az igazságügyi minisztérium végül pár nap múlva illegitimnek mondta ki. Így jelenleg újra al-Thani a miniszterelnök, mindaddig, amíg nem találnak egy újat. Felettébb zavaros kilátások egy olyan országban, ahol erős kézre lesz szükség.

A szemben álló felekről sokat nem igazán lehet tudni. Amit viszont lehet, az az, hogy mind a nacionalisták, mind az iszlamisták laza szövetségek és koalíciók rendszerébe tömörülnek, egyértelmű motivációjuk pedig abból adódik, hogy látják, országuk nem számíthat a központi politikai elit irányítására. A nacionalisták vezetője, Kalifa Hifter, és az iszlamista csoportok (Muszlim Testvériség és az al-Kaida különböző ágai) is részt vettek Kadhafi megbuktatásában, így már-már természetes, hogy mindannyian legitimnek éreznék, ha az ő irányelveik mentén épülne újra az ország. A harcok jelenleg is tartanak nem csak a már említett Tripoliban, hanem Bengáziban is, és mindeddig nem egyértelmű, melyik fél jár előrébb céljai megvalósításában.

("Homályos kilátások: Tripoli reptere lángokban", f: www.aol.com)

Érdemes azonban megjegyezni, hogy tavaly nyáron a hadsereg leváltotta pozíciójából a szintén iszlamista egyiptomi elnököt, Mohamed Murszit, helyére pedig idén májusban Abdel Fattah al-Sziszi egykori tábornok került. Murszi távozásával a Muszlim Testvériség is üldözötté vált az országban, sok követőjük pont a líbiai harcokhoz csatlakozott az elmúlt hónapokban. Al-Sziszi számára tehát nagyon fontos, hogy Líbiában ne kerüljenek erőfölénybe az iszlamisták, a hírek szerint már meg is látogatta a határ menti törzseket, hogy segítsenek a határ védelmében. Nem véletlen az aggodalma, hiszen a líbiai csoportok az ISIS-hez hasonló kalifátust szeretnének kialakítani a régióban, amelynek Egyiptom is része lenne.

Mindezek mellett kíváncsian várjuk, hogy a konfliktus feltételezhető fokozódása mellett mit fog lépni a nemzetközi közösség, köztük főleg az Egyesült Államok. Barack Obama 2011-ben nagyon gyorsan és határozottan lépett fel a líbiai diktatúra legyőzése érdekében, az ország politikai és társadalmi konszolidációjához viszont közel semmit sem tettek hozzá a szövetségesek. Látva, hogy az ISIS mekkora problémát jelent jelenleg a nemzetközi közösségnek, felmerül a kérdés, nem lenne-e érdemes megelőzni egy hasonló kalifátus létrejöttét a térségben, mielőtt még túl késő.

Mészáros Tamás