A hétvégén biztossá vált, Herman Van Rompuy jelenlegi Európai Tanács elnököt Donald Tusk lengyel miniszterelnök váltja az EU csúcsintézményének élén. Az uniós állam- és kormányfőket, valamint a mindenkori Bizottsági elnököt tömörítő intézmény tehát mostantól közép-európai befolyás alá kerül. De nagy kérdés: teljesült-e ezzel a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor víziója, aki hosszú ideje a visegrádi szövetség és a régió európai felemelkedését emlegeti?
Az elmúlt években rengeteg kritika érte az Európa Unió vezető hatalmait (németek, franciák, britek, olaszok), hogy dacára annak, hogy a 2004-es belépő tagállamok lassan egy évtizede tagjai a szövetségnek, azok nem hajlandók komoly posztokat juttatni a volt szocialista köztársaságoknak. Ezt az elégedetlenséget bár a régiek mindig sikeresen enyhítették olyan kinevezésekkel, mint például Janusz Lewandoswki költségvetésért-, vagy Andris Pielbags energia ügyekért felelős uniós biztosnak jelölésével, az idei évre érezhetővé vált, hogy a „keletiek” türelme elfogyott. Ennek fényében tehát az, hogy Donald Tusk révén a három kiemelt uniós poszt közül az egyik most a régiónkba kerül, nem óriási meglepetés. Radek Sikorski lengyel külügyminiszter főbiztosi kinevezése például sokáig a levegőben lógott.
("Új idők jönnek" - Donald Tusk (b) és Herman Van Rompuy (j) beszélgetnek)
A mostani döntéssel kapcsolatban azonban elvitathatatlan, hogy az komoly jelzésértékkel bír: Lengyelország számára. Hiszen a tény, hogy 25 évvel a rendszerváltás és 10 évvel az uniós tagság megszerzése után az ország képes volt hiteles, minden más tagállam által elfogadható és támogatható jelöltet állítani a tanácsi elnökségért folytatott versenyben, hatalmas politikai / diplomáciai teljesítmény. Ráadásul ennek az egésznek külön súlyt ad, hogy ez nem boldog békeidőben, hanem kvázi háborús helyzetben történt. Az EU következő éveinek napirendje ugyanis több mint nehéz. Tusk-nak egyszerre kell majd kezelnie az ukrán-orosz konfliktus miatt egyre inkább kibontakozó új hidegháborút, a britek kilépési törekvéseit, valamint a szövetség tragikus gazdasági helyzetét. Meggyőződésem, hogy ezek közül az embert próbáló feladatok közül sokaknak már egy is sok lenne, így könnyen lehet, hogy Tusk-nak is az lesz. Ám az, hogy a siker elérésével egy ilyen helyzetben végre nem egy francia, egy német, vagy egy skandináv próbálkozhat, óriási dolog.
("Nem csak Európában kedvelik" - Obama és Tusk)
A fentiek alapján, Tusk múltjának figyelembevételével, így három területet érdemes jobban megvizsgálnunk. Az első természetesen az orosz helyzet. Oroszországgal (hideg)háborús helyzet felé sodródik Európa. Ezt ma nem nehéz kijelenti. Egyfelől, mert Vlagyimir Putyin orosz elnök el fog menni a falig, hogy Ukrajna keleti felét (és ezzel a folyosót a Krímhez) megszerezze. Pénzelni és fegyverezni fogja az ukrajnai orosz szakadárokat, sőt, talán még közvetlen katonai segítséget is nyújt nekik – sokak szerint ezeket már most megteszi. Másfelől, mert a két nyugati kulcsszervezet (EU és NATO) láthatóan újfent cselekvésképtelen. Európa a különböző tagállami érdekek miatt egyelőre nem mer, az Egyesült Államok pedig nem akar igazán odacsapni Oroszországnak. Persze ez a hozzáállás az elkövetkező hetek-hónapok folyamán megváltozhat, főleg Tusk színrelépésével. De a mai helyzet azért még az, hogy a Nyugat – csak úgy, ahogy korábban Grúziát – hagyni fogja elveszni Ukrajnát.
A második az Egyesült Királyság kilépési ügyének kezelése. David Cameron brit miniszterelnök döntése értelmében – pártja választási győzelme esetén – országa jövőbeli EU tagságáról népszavazást fognak rendezni és tekintve, hogy a szigetország lakossága (finoman fogalmazva) meglehetősen megosztott az EU-t illetően, a brit kilépés egészen valóságos lehetőség. Ezen a (többségében negatív) megítélésen ráadásul az olyan uniós folyamatok, mint a föderalista Jean-Claud Juncker bizottsági kinevezése, vagy az átfogó intézményi reformok elodázása nem segítenek. Papíron persze jogos lenne a felvetés, hogy a jelenlegi felméréseket elnézve, közel sem biztos, hogy a Cameron vezette konzervatívok kormány maradnak, vagyis, a népszavazás könnyen lefújhatóvá válhat. Meglátásom szerint azonban az elmúlt néhány évben a kormány és a média olyan szinten a közbeszéd és a közgondolkodás részévé tette a brit uniós tagság kérdését, hogyha jövő tavasszal mégsem a konzervatív-liberális kormány koalíció maradna hatalmon, a népszavazást akkor is meg kellene tartani, különben az új kormány szinte azonnal, súlyos hitelességi válságba kerülne.
A harmadik égetően fontos terület pedig a gazdaságé, amiről mindennél többet elmondanak azok adatok, hogy néhány tagállamot leszámítva komoly növekedést senki sem tud felmutatni, az állami eladósodottság sehol sem akar érezhetően csökkenni (sőt, sok helyen inkább emelkedik), a munkanélküliség pedig – Németországot leszámítva – mindenhol minimum 10 éves csúcson áll.
("A jövő Európájának vezetői?" - Sobotka, Tusk, Orbán és Fico)
De milyen változásokat hozhat Donald Tusk a fenti ügyekben? Az oroszok vonatkozásában szerintem növelheti a cselekvőképességet, hiszen a lengyel miniszterelnök jó ideje az orosz terjeszkedési törekvések megállításának egyik uniós szószólója, amiért nem egyszer Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel is szópárbajba keveredett, vagyis, vélhetően markánsan fogja képviselni az európai ügyet az oroszok ellenében. A britek esetében kiváló mediátor lehet Németország és Franciaország között. Leginkább ugyanis e két ország érintett abban, hogy eldőljön, tesz-e végül gesztust (átfogó reform vagy nem) az EU az Egyesült Királyság felé, hogy utóbbit maradásra bírja. A gazdasági válság kezelés ügyében pedig Tusk-nál hitelesebb európai politikus kevesebb létezik. Lengyelország volt az egyetlen tagállam, akit a krach legsötétebb óráiban sem csapott meg a negatív növekedés szele, ergo az ő szava minden jövőbeli vitában komoly súlyt kaphat.
És végül, hogy ezzel teljesült-e a magyar kormányfő jövendölése a régió és a visegrádi együttműködés európai szintű felemelkedéséről? Részben igen, részben nem. Igen, hiszen Lengyelország a térség meghatározó állama és a visegrádi együttműködés aktív tagja. Azzal tehát, hogy Közép-Kelet Európa szülötte került az Európai Tanács élére, betöltve az úttörő szerepét, az EU keleti felének (benne a V4-ekkel) általános befolyása jelentős mértékben növekedhet. Kiváltképp, ha Tusk jól végzi munkáját.
("Az orosz helyzet vajon változtatott a jó kapcsolaton?" - Tusk és Orbán)
Illetve nem, mert meglátásom szerint az EU régi tagállamai, ahogy az újak többsége is, elsősorban azt a magatartást honorálta a lengyel megválasztásával, amire nagyon nagy szüksége van a szövetségnek, de több tagállamból hiányzik. Kemény fellépésre az oroszokkal, mérsékelt hangra a britekkel szemben (kiegészülve olyan gazdasági-politikai kapcsolatokkal és, ami a németek és a franciák szemében is komoly súlyt kölcsönöz), valamint gazdasági hitelességre. Ezek mindegyike viszont, a V4-ek esetében, csak a lengyeleket jellemzi, bármennyire is értékeljük akár mi, akár például a csehek saját sikerüknek Tusk megválasztását. A valóság ugyanis szerintem az, hogy a V4-ek közül egyedül Lengyelország cseperedett gyönyörű és intelligens nővé az EU szemében, akinek helyt kell adni a nagyok asztalánál, a többi tagállam ellenben megmaradt butuska és kevésbé vonzó kislánynak, akiknek elég játékot adni (EU-források), hogy eljátszadozzanak a saját kis területükön, addig sem zavarva a felnőtteket. De ne legyen igazam.
Németh Áron Attila
