Lassan egy hete tart a tűzszünet Kelet-Ukrajnában, és egyre inkább úgy tűnik, sikerül békésebb mederbe terelni az elmúlt két évtized egyik legkockázatosabb európai konfliktusát. Teljes békéről ugyan még korántsem beszélhetünk, a retorika mindenesetre igen bíztató fordulatot vett. Térde kényszerítette a nyugat Oroszországot, vagy ennél azért árnyaltabb a kép?
A múlt heti orosz diplomáciai huzavona után – amikor is félnaponta változott azon oroszországi álláspont, hogy megegyeztek-e bizonyos előfeltételekben az ukrán helyzettel kapcsolatban, vagy sem (hiszen Oroszország nem is részese ennek a konfliktusnak) – úgy tűnik, hogy Vlagyimir Putyin és Petro Porosenko mégis közös platformra tudott helyezkedni. Múlt hét pénteken ugyanis, stílusosan a walesi NATO-csúcs utolsó napjára és az új EU szankciók kihirdetése előtt időzítve, tartós tűzszüneti megállapodás született Minszkben az ukrán vezetés és a szakadár erők között. Bár a minszki jegyzőkönyv inkább tekinthető előzetes tervezetnek, mint egy a konfliktust végérvényesen lezáró dokumentumnak, hatása jelenleg mind a két fél számára igen pozitív: Oroszország számára lehetőséget ad arra, hogy a lépéssel enyhítse a nyugati hatalmak irányából érkező egyre erősebb nyomást, Ukrajna pedig elkerülheti a teljes vereség látszatát, és rendezheti sorait. Mi változott az elmúlt pár napban, hogy ilyen lépésekre kerülhetett sor?
A történtek egyik népszerű olvasata, hogy a nyugati szereplők – miután a puhább reakciók/szankciók csak félsikereket értek el – eljutottak egy olyan pontra, ahol készek voltak keményen az orosz érdekek ellen fellépni. Ennek egyik jele a kiterjesztett uniós szankciók bejelentése, amely egyre több például had- és energiaipari céget is tiltólistára tett volna. Ennek implementálása azonban jelenleg is csúszik, és nem feltétlenül a most kialakult tűzszünet okán, hanem inkább mert továbbra sem teljes az egység az EU-n belül ezekről a gazdasági retorziókról. Bár Angela Merkelt – annak ellenére, hogy a német gazdaság is nagyban függ az orosz kapcsolatoktól – már sikerült a szankciók nagy támogatójává tenni, több állam kételkedik azok valódi hatásáról. A nyugati hatalmak másik keményebb megnyilvánulásaként a NATO-csúcson hozott döntéseket és az ott jelenlévő retorikát emelhetjük ki. Pár óra alatt bevethető gyorsreagálású hadegység létrehozása, új állomáshelyek Kelet-Európában, hadgyakorlatok a Baltikumban: ezek mind olyan lépések, amelyek egyértelműen jelezhették Oroszországnak, hogy az euroatlanti szövetség valóban kész megvédeni magát. És bár Ukrajna nem tagország, megtámadása (merthogy konkrétan az oroszokat, és nem a szakadárokat nevezték meg a konfliktus másik oldalán) már stratégiai fenyegetésként kezelendő számukra.
("Frontnézőben" - Petro Porosenko, f: www.rt.com)
Ez a verzió természetesen sok igazságot rejt magában, véleményem szerint azonban végtelenül elfogult: Oroszország ugyanis már közel mindent megszerzett, amit valószínűleg szeretett volna. A konfliktusban beálló változás okait így szerintem nem szabad egyértelmű nyugati sikerként elkönyvelni, Putyinék egyszerűen tökéletes stratégiai érzékkel felismerték, hogy most jött el a pont, amikor arculatot kell váltani. Ehhez pedig nézzük meg, hogyan is áll a keleti front:
(1) Luhanszk és Donyeck a szakadárok kezén van. Az ukrán hadseregnek számtalan offenzívával sem sikerült őket onnan kiűzni, és bár voltak híresztelések az ottani orosz(barát) egységek meggyengüléséről, ezek vagy csak rövid ideig tartottak, vagy az ukrán hadsereg vezetői nem voltak igazán objektívek a helyzetet elemezve. Az orosz támogatás mellett pedig nehéz is lett volna hosszantartó sikereket elérni, a két haderő egyszerűen nem összehasonlítható sem számszakilag, sem minőségileg.
(2) A Krím az oroszok kezén van. Bár ez a tény még nem elfogadott a hivatalos retorikában (pl. a NATO oldaláról), a gyakorlatban ennek megváltozására én semmilyen esélyt nem látok.
(3) A mérleg nyelve Mariupol. A kikötőváros elleni szakadár offenzíva még a tűzszünet előtt indult meg, ám ez az a térség, ahol a harcok folyamatosan tartanak most is. A cél egyértelmű, amennyiben ez a régió is orosz fennhatóság alá kerül, úgy elérhető lenne a közvetlen szárazföldi összeköttetés a Krím és Oroszország között. Ez mind biztonsági és utánpótlási szempontból nagyon fontos az oroszok számára, kis túlzással nélküle az egész keleti térszerzés értelmetlen lenne.
Mindebből látszik, hogy Putyin számára időszerű volt a stratégiaváltás: a katonai lépések háttérbe szorulhattak, hiszen a lényeges célokat nagyrészt már elérték. A diplomáciai megoldások előretolásával elterelhető a figyelem a Mariupol-t érintő szórványos szakadár támadásokról. A szankciók, amelyek valóban kezdték éreztetni hatásukat az orosz gazdaságban, valószínűleg a jelen megosztottság mellett nem, vagy csak továbbgyengített verziójukban lépnek majd életbe, ezek elodázását egy tartósabb tűzszünet pedig tovább segíti. Porosenko ukrán elnök szerdán arról nyilatkozott, hogy az orosz erők nagy része elhagyta az országát, ez pedig reményteli fejlemény a hosszantartó béke szempontjából. Ez bár igaz, a döntő kérdés inkább az lesz, hogy sikerül-e megállapodni a két szakadár térség önrendelkezési jogairól. Míg ukrán oldalról jelenleg a „speciális státusz” kifejezés jött divatba, addig a szeparatista erők teljes függetlenséget szeretnének, amit nem meglepő módon Oroszország is támogatna.
("Várakozó állásponton", f: www.reuters.com)
Az erről szóló tárgyalások magukban hordozzák a konfliktus kiújulásának lehetőségét, és véleményem szerint sajnos – ha alacsonyabb intenzitással is – ez várható. A most kialakuló átmeneti időszakban a szakadárok rendezhetik soraikat, és megerősíthetik luhanszki és donyecki állásaikat – eközben felkészülhetnek Mariupol elfoglalására. Az orosz erők nagyarányú kivonulása nemes egyszerűséggel semmit nem jelent: adott határszakaszok még mindig nyitva állnak előttük, a visszatérésük nem okozna nekik semmilyen problémát. Az ukrán haderő számára a nyugalmi időszak szintén kedvező, ám számukra feltételezhetően nem létezik annyi idő, ami után érdemben szembe tudnának szállni az orosz támogatással rendelkező szakadár csapatokkal – NATO támogatással pedig nem számolhatnak, ez múlt héten, a csúcstalálkozón kiderült.
Összességében tehát két verziót látok reálisnak: az első, hogy sikerül Mariupolt a jelen helyzetben, a „háttérben” elfoglalnia az orosz(barát) csapatoknak, és ezután megkezdődik a diplomáciai tárgyalássorozat a régió önrendelkezéséről. A második, hogy Mariupol ilyen formában nem bevehető, így a tűzszünet nem lesz fenntartható, a szakadár erők újra támadásba lendülnek – valószínűleg egy korántsem tisztázható „ki lőtt először?” szituációt követve. Ukrajna keleti része – akármelyik lehetőség is lép életbe – már csak maximum nevében lesz ukrán: Oroszország nyílt érdekek mentén vívja ezt a konfliktust, és hajlandó megfizetni az árát. Ezt mi, tőlük nyugatra, már nem mondhatjuk ki ilyen egyértelműen.
Mészáros Tamás