Az elmúlt napok magyarországi történései rég nem látott kommunikációs aktivitást hoztak a magyar kormány és a különböző nemzetközi szereplők között. A helyzet olyan mélyen van átitatva belpolitikai vonatkozásokkal, hogy nem könnyű annak csupán külpolitikai olvasatáról értekezni. Ez valószínűleg nem is fog teljes mértékben sikerülni, erre fel vagyok készülve. De amellett, ami ma a magyar külügyben folyik, nem lehet elmenni szó nélkül.

Valószínűleg nem szükséges részletes összefoglalót írnom az elmúlt napok történéseiről, hiszen jelenleg ez a legfőbb téma a magyar sajtóban és közbeszédben. Olyan sűrűségben és intenzíven jelentek meg a különböző említést érdemlő esetek, amíg a végén az egész a teljes összemosás csapdájába esett. Ma ugyanis szó van amerikai kitiltási-ügyről, ezzel kapcsolatos állami korrupcióról, Déli Áramlat megépítésről, internetadóról. És ezek hozományaként még egy rakás más, ehhez szorosan/kevésbé szorosan kötődő kérdésről, amelyek végső soron egy nagy kérdésben olvadnak össze: Kelet vagy Nyugat felé szeretné-e orientálni az országot a kormány?

A külpolitikai útkeresés egy igazán magyar hobbi, az elmúlt száz évünket a végletekig meghatározta az effajta szövetségkutatás. Akár az épp hatalmon lévő személyek döntéséből, akár az aktuális kor nagyhatalmi érdekeiből alakult is ki egy adott elhatározás a követendő irányról, a pillanatnyi baráti államokról, a végeredmény általában csúfos véget ért. Sokszor olyannyira, hogy az azt követő társadalompszichológiai hatást a mai napig tudtuk lerázni a mindennapok fátyláról. Nem volt reális alternatíva, vagy nem volt megfelelő a külpolitikai vezetés – jelenleg ez mindegy is. Ami viszont kifejezetten nem mindegy, az a csontig hatoló érzet, hogy semmit, de semmit nem tanultunk az elmúlt évtizedek kudarcaiból.

(Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter; f.: nol.hu)

A rendszerváltás után Magyarországon társadalmi konszenzus alakult ki az ország nyugati orientációjáról. Emögött meghúzódtak politikai, gazdasági és érzelmi érvek, gondolatok. Nem voltunk ezzel a vággyal egyedül, a közép-európai, egykori szocialista szatellit államok mindegyike hasonlóképpen látta jövőjét. Ez az irány hívta életre a Visegrádi Együttműködést is. A nyugathoz való tartozásnak két nagyon fontos pillére volt: az Európai Unió (politikai-gazdasági keret) és a NATO (katonai szövetség). Mindkét szervezet tagsági jogaiért folytatott elköteleződést siker koronázta, belépésünkkel Magyarország végre egy olyan euroatlanti klubnak lett résztvevője, amire nagyon régóta vágyott.

Pár alapvetést azonban nem árt tisztázni: 1) Vajon minden tekintetben egyenrangú felek vagyunk-e a többi taggal? Korántsem. 2) Vajon továbbra is a nagyhatalmi erőtérben kell a magyar külügynek egy kis gazdasági kapacitású ország érdekét képviselnie? Egyértelmű. 3) Vajon egyszerűbb lenne egy adott helyzetre az épp aktuális kormány szájíze szerinti megoldást meghozni? Kétségkívül. Azonban nem reális azt állítani, hogy ezekre a tényekre a mindenkori magyar vezetés nem volt felkészülve. Nem reális továbbá az sem, hogy Brüsszel egyenlő lenne Moszkvával – már a feltételezés is teljességgel abszurd.

Hiszen bár nem vagyunk egyenrangú felek sok tekintetben az EU-n belül (például Németországgal), de aktív szavazati joggal és esetenkénti vétójoggal rendelkező tagállam vagyunk, amely a befizetéseinek többszörösét kapja vissza az EU-s finanszírozási programokon keresztül. Hiszen bár továbbra is nagyhatalmi érdekek befolyásolják több politikai és gazdasági lehetőségünket, ezek az érdekek sokszor a mi érdekünket is szolgálják más, EU-n kívüli nemzetekkel szemben. És hiszen bár esetenként egyszerűbb lenne EU-s normatívák nélkül szabályozni egy-egy kérdést itt Magyarországon, számtalan esetben mi is csak Brüsszelen keresztül tudunk kellő hullámot gerjeszteni egy adott magyar érdek előremozdítása okán.

Az euroatlanti szövetségnek Magyarországon nincs reális alternatívája. Szerencsére. A mindenkori magyar kormányoknak egyszerűen nem állhat érdekében az ebből való kilépés, sőt, minden erejükkel azon kell munkálkodniuk, hogy ez a társult viszony fennmaradjon. Nem állítom azt, hogy ebbe nem fér bele az építő jellegű euroszkepticizmus: az EU, mint minden nemzetközi szervezet folyamatos reformra szorul, hogy képes legyen felvenni a versenyt a jelenkori kihívásokkal. A folyamatosan új erőre kapó, majd kifulladó Visegrádi Együttműködést (akár új, közép-kelet-európai tagokkal kibővítve) pont ilyen kérdések mentén lehetne megtölteni tartalommal. Ám euroszkepticizmus ide vagy oda, Magyarország prosperáló jövője jelenleg elképzelhetetlen az Unió nyújtotta előnyök nélkül. Ezzel – a különféle félhangos nyilatkozatok ellenére – véleményem szerint a jelenlegi kormány maximálisan tisztában kell, hogy legyen.

Mindezek ellenére a jelenlegi magyar külügyminisztérium (bár a minisztériumok végletesen centralizált voltáról szóló értesülések után ez igazán diplomatikus) olyan kommunikációs stratégiát folytat nyugati partnerei felé, amelyből számomra nem látható, hogy miképp próbál Magyarország számára jobb pozíciót szerezni az integráció keretein belül. Az elmúlt napokban láthattuk a teljes palettát: az „Amerika a legnagyobb barátunk és szövetségesünk” jegyzésűt és az „eljöhet a pillanat, hogy kihátrálunk az EU-ból” keltezésűt is. Ám úgy tűnik, az utóbbi üzenet érzelemvilága és felesleges arroganciája az, amivel válaszolni próbál a külügy az országot ért külföldi vádakra. Helytelenül.

("Diplomáciai hangvétel?" - Nemzetközi kormányszóvivőnk, Kovács Zoltán tweetje Goodfriend részére; f.: twitter.com)

Mert bár lehet, hogy minimális belpolitikai előnyök származhatnak például az André Goodfriend, az Egyesült Államok nagykövetségi ügyvivőjének személye elleni harcos megnyilvánulásokból, azt nem árt elfelejteni, hogy Goodfriend hivatali szempontból maga Amerika. Vagy személyre átfordítva maga John Kerry vagy Barack Obama. Akikkel szemben persze szintén megvan a lehetősége bárkinek, hogy ilyen hangnemet üssön meg – de tényleg azt gondoljuk, hogy ez előrevivő, stratégiailag megfontolt lépés egy kis ország számára? Vagy egy bármilyen méretű, de magát hivatalosan euroatlanti beállítottságúnak mondó országnak? Nem hiszem.

Mindezek fényében pedig felmerül annak a valós esélye, hogy a jelenlegi magyar kormány nincs tisztában azzal, hogy az EU-nak nincs reális alternatívája Magyarországon. Vagy egy finomabb verzióban: nincsenek tisztában azzal, hogy egy adott szövetséghez tartozás valós elhivatottságot és így kötöttséget jelent a tagok számára. Pedig ezt az egyik alternatíva, Oroszország mutatja be a legvegytisztábban, ráadásul pont egy velünk szomszédos államban, Ukrajnában. Látható, hogy a putyini érdekérvényesítés esélyt sem ad az orosz érdekszférába tartozó államoknak, hogy azok új orientációról fantáziáljanak.

Brüsszel már ezért sem egyenlő a szovjet vagy a jelenkori Moszkvával: nem kérdéses, hogy ebből a klubból sikerülhet magunkat kiírni, ám egy másikban korántsem lennénk ilyen szabadok. Én személy szerint csak remélni tudom, hogy a jelenlegi kormányzatnak és külügyminisztériumnak sikerül végre egy reális képet festenie magának a körülöttünk lévő világról. Ahogy az elmúlt száz évben, ennek most is hatalmas tétje van.

Mészáros Tamás

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!