Már csak azért nem merem leírni, hogy ez a hét volt a magyar külügy fekete hete, mert félek, hogy ezt a jelzőt már ellőttem valamikor az elmúlt két hónapban, valamint mert ki tudja, mit hoz a jövő hét. És akkor most túldramatizálás nélkül: a mögöttünk álló pár napban újra szemléletes példát kaptunk arra, milyen jól kivitelezett a magyar érdekközpontú külpolitikai stratégia.

Ugye mindannyian ismerjük Murphy alaptörvényét? „Ami elromolhat, az el is romlik.” – tartja a szállóigévé vált állítás, amelynek pesszimista/realista felfogása kifejezetten jól rezonál velünk, magyarokkal. Sőt, úgy tűnik, hogy az elmúlt héten (hetekben) kapott keleti és nyugati pofonok után a gyakorlatba is átültetődik, komolyan megkérdőjelezve szakmai felkészültségét a Külgazdasági és Külügyminisztériumnak. (Aminek én komolyan szerettem volna egy újabb névváltoztatási lehetőséget ajánlani, mint Külgazdasági és Murphy-ügyi minisztérium, de egyesek szerint ez már erőltetett lenne.) Az elmúlt napok két fő történését csupán kommentálni szeretném, nem gondolom, hogy van olyan külpolitika iránt érdeklődő személy, aki nem olvasta a megjelent információkat:

Az első nagy hír szerint Putyin visszakozik a Déli Áramlat tervétől. Az alapvető szenzáció mellett azért érdemes megjegyezni, hogy mindez korántsem jelenti azt, hogy a Déli Áramlat egyáltalán nem fog megvalósulni. Alig pár nappal a bejelentés után látható, hogy Vlagyimir Putyin szándéka korántsem a terv teljes elvetése, a tárgyalások (Bulgária nélkül) tovább folytatódnak. Ez orosz oldalról érthető, a Gazprom kitettsége és érdekeltsége a projektben hatalmas, eltörlése kifejezetten ellentétes az orosz gazdasági érdekekkel. Az orosz-török közeledés is a terv bizonyos újragondolása melletti megvalósulást vetíti előre. Másik oldalról az EU számára sem egyértelműen pozitív a visszalépés: bár az uniós 3. energiacsomag keretei (lényegében a cél, hogy a vezeték szárazföldi szakaszait a nemzeti cégek irányítsák, ne az oroszok) nem adnak lehetőséget a Déli Áramlat engedélyezésére, energiaügyileg a diverzifikációra szüksége van a kontinensnek – még ha a forrás így is Oroszország lenne, az új útvonal mérhetően csökkentené az ukrán helyzet miatt megnövekedett energetikai kockázatokat. Rövidtávon ugyanis nem látható, hogy honnan szerezhető be ekkora mennyiségű földgáz más forrásból: sem a tervezett azeri, sem a kontinentális észak-dél vezeték nem tudná kiszolgálni a tagállamok igényét. Ez nem jelenti azt, hogy ezek kiépítése, alternatív megoldások és stratégiák kidolgozása ne lenne maximálisan fontos az EU-nak, csupán tény, hogy a Déli Áramlatra is szükség van.

("Kérdéses újratervezés"; f.: reuters.com)

És akkor most vissza Murphy-hez. A magyar kormányzat minden követ megmozgatott, hogy a Déli Áramlat magyarországi építése akadályok nélkül folyhasson (gondoljunk csak a Rogán Antal által benyújtott törvénymódosításra az ügy kapcsán), erre ez a hír érkezik keletről. A külügy nagyon sokszor védekezik/vagdalkozik azzal az érvvel, hogy a rólunk kialakult nemzetközi vélemények csupán a kormánykritikus sajtóból értesült személyek hibás képzetei miatt alakulnak ki. Elképzelni se tudom, milyen érzés lehet ezek után szintén a sajtóból értesülni egy számunkra ilyen stratégiai projekt alapvető megrendüléséről. Ha kegyesek akarunk lenni, persze mondhatjuk, hogy bizonyosan kaptak azért egy-két nappal előbb valamilyen információt erről az oroszoktól a minisztériumban. Az viszont, hogy már a hír után egyből totálisan lemondtunk a Déli Áramlatról, amiért eddig mindenkivel szemben hangosan kardoskodtunk, számomra nagyon is azt mutatja, hogy a magyar külügy csupán fut az események után. Nemhogy ráhatásunk nincs egy ilyen helyzetben, de még csak betekintésünk sincs a folyamatok alakulásába. Valahogy az az érzésem, hogy akármennyire hangoztatjuk, hogy a sikeres érdekközpontú külpolitika és a magyar érdekek fókusza lenne a cél, ez attól még nagyon távol áll.

A másik hír, mely bombaként robbant John McCain neofasiszta kommentje, amit azóta egy hosszabb, a magyar viszonyokat alapjaiban kritizáló nyilatkozattal egészített ki. Eltekintve az ez ügyben is felmerülő szenzációértéktől, itt is érdemes tisztázni pár dolgot. Először is a kontextus: McCain, mint a republikánus párt prominens figurája, az amerikai Szenátus külügyi bizottságának tagja és a fegyveres erők bizottságának lehetséges leendő elnöke fontos véleményalkotó a tengerentúlon. A november eleji amerikai félidős választásokon győzelmet arató párt megerősödött és többséget szerzett a Kongresszus mindkét házában. A demokrata Obama-adminisztráció így nehéz 2 évnek néz elébe a választásokig, az ellenzéki frakció lényegében minden lehetőséget meg fog ragadni az elnök népszerűségének további csökkentésére. Sokat nem lendített ezen a kétpárti ellentéten, hogy november 20-án Obama elnöki rendeletben hozott döntést az amerikai immigránsokkal kapcsolatban, állampolgárságot ajánlva több millió bevándorlónak. Válaszcsapásként a keményvonalas republikánusok most épp a jövő évi költségvetés elfogadása körül próbálnak keresztbetenni a kormányzatnak. Így az új amerikai magyar nagykövet, Colleen Bell felkészültségét ért kritikák részben ennek a háttértörténetnek is köszönhetőek: minden fronton ehhez hasonló támadásokra számíthatnak a demokraták az elkövetkezendő 2 évben (nem mintha eddig más lett volna a helyzet, azonban a Kongresszus új arányai új lehetőségeket is jelentenek ezen a téren). Az ehhez kapcsolódó Orbán Viktort és kormányzását ért kritika pedig erős jelzés: ez lett rólunk az általános vélemény a világban (még akkor is, ha természetesen a neofasiszta jelző végtelenül túlzó és hamis volt).

("Rámutató magatartás" - John McCain; f.: rt.com)

És akkor újra vissza Murphy-hez, bár ez a helyzet, ez a kapcsolat nem most, nem ezzel a kommenttel romlott meg. Az viszont szemléletes, hogyan dől össze az eddigi pofonegyszerű (ám rossz) logikával felépített védelem, miszerint a magyar-amerikai viszony és a körülötte kialakult botrányok fő oka az, hogy az amerikai demokraták (tehát a tévesen „amerikai ballibnek” aposztrofált párt) a jobboldali magyar kormány ellen van, ám a republikánusok, mint jó konzervatívok majd támogatják az ország vezetését. Ezzel az érvrendszerrel csak egy baj van, hogy totálisan megpróbálja az amerikai viszonyokat lefordítani a magyar belpolitikai helyzetre, és mint ilyen vállalkozás, a gyakorlatban csődöt mond. Csak egy kiemelendő faktor: a republikánusoknál jobban kevesen utálják az oroszokat, az orosz befolyást (már csak történelmi emlékek miatt is). Így van ez McCain-nel is. Hibás feltételezés volt a külügy részéről, hogy majd ez a frakció fogja bevédeni a Paks II és a Déli Áramlat tervét.

A hibás felmérés egyik legbosszantóbb eleme, hogy (és itt újra visszakanyarodnék a már említett „külföldön csak a sajtóból értesülnek a magyar helyzetről” szituációhoz) az ilyen alapvető információk birtoklását, az ilyen egyszerű háttérelemzések elvégzését mindenképp elvárhatónak tarthatnánk egy külügyminisztériumtól, még akár ha csak a napilapok segítségével végzik is azt. Jelenleg ezeket azonban vagy nem végzik el, vagy (és ez valószínűbb a megjelent információk fényében) elvégzik, de senkit sem érdekel a döntéshozók közül. És itt üt vissza sajnos az a nagyon is fekete-fehér világnézet, miszerint az értékelvű diplomáciának vége, a gazdasági érdekek az egyedüli mozgatórugó a külpolitikában. Pedig ha valamit megtanulhatunk a történelemből, a külügyi kapcsolatokról, az az, hogy ott semmi sem ennyire fekete vagy fehér.

Ami elromolhat, az el is romlik, úgy tűnik, ez alól a mi külpolitikánk sem kivétel. A héten kaptunk pofonokat nyugatról és keletről egyaránt, ám érdemleges reakciónk, válaszunk egyikre se nagyon akad. Ha komolyan akarjuk venni a magyar érdekek képviseletét a határokon kívül, akkor ennél professzionálisabb módon kell nekiveselkednünk a kialakult problémának – mert a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és Külügyminisztérium eddigi szereplése úgy gondolom, kritikán aluli. Nem kormányzati szócsőre, hanem szakmai hozzáértésre lesz szükség. Arra, amit - biztos vagyok, hogy - sok ott dolgozó, még el nem küldött, tapasztalt külügyi dolgozó tudna képviselni. Próbáljuk meg őket is a döntések köré engedni.

Mészáros Tamás