Az idei év rég nem látott változásokat hozott a magyar külügyminisztérium részére – kezdve például azzal, hogy új néven, mint Külgazdasági és Külügyminisztérium tisztelhetjük ezentúl. Ez a szimbolikus változás úgy vélem, hogy tökéletesen fémjelzi a hazai külpolitika irányát 2014-ben, és míg a helyzet gazdasági vonulatával, a keleti nyitással egy előző összefoglalónkban már foglalkoztunk, én inkább ennek a külkapcsolatokra való hatásáról írnék. Jövőre pedig vendégül látjuk Angela Merkel német kancellárt, akinek itteni üzenetei minden kétséget kizáróan markánsan fogják alakítani a következő időszak külügyi stratégiáját.

Nekem: 2014

Nem lehetett könnyű dolga Szijjártó Péternek azon az általam elképzelt karácsonyi minisztériumi bulin, amin megpróbálta a dolgozók összeterelése után szép szavakba önteni, mit is ért el az újjászervezett külügy 2014-ben. Főleg, mivel valószínűleg elég kevesen mertek elmenni az eseményre, attól félve, hogy a nagy „össznépi örömködés” közben valaki esetleg egy tollvonással megszünteti az osztályt, ahol épp reggel még dolgoztak.

Túllépve a felesleges dramatizáláson, valóban nagy változásoknak lehettek tanúi a külügyminisztérium munkatársai. Idén hárman (Martonyi János, Navracsics Tibor és Szijjártó Péter) váltották egymást a miniszteri székben, és belsős információk szerint minden egyes váltás teljes átalakítást eredményezett a minisztérium vezetői beosztottjainak soraiban is. A Martonyi-korszak atlantizmusa keleti orientációra cserélődött, az irányok nagy vonalakban jobban hasonlítanak egy profitorientált gazdasági társaság értékesítői osztályának stratégiájára, mint egy hagyományosan diplomáciai feladatokat ellátó intézményére. A keleti nyitás ötlete nem idén fogant meg a magyar kormány fejében, intézményesülése azonban nagyon is idei. Hatásaiban ez a hivatalos váltás nagyon is észrevehető.

("Személyi és orientációs csere" - Navracsics Tibor beiktatása után elbúcsúztatja Martonyi Jánost; f.: nol.hu)

Mert amíg „csupán” egy külgazdasági stratégia volt, addig egy eleinte nem sok valódi sikert hozó iránymutatás volt, ami mostanra szépen-lassan elkezdett bizonyos új gazdasági kapcsolatokon keresztül hasznot hozni. Ám most, hogy a keleti nyitás (bár hivatalosan globális nyitás néven fut), a gazdasági területről a diplomáciai vizekre is átevezett, látható, hogy eredményei több tekintetben okoznak problémát, mint azt eleinte gondolhatták. Az idei év ugyanis a külügyi fiaskók éve, legalábbis az én szememben – ezen véleményemhez vegyük hozzá, hogy én azon csoporthoz tartozom, akik szerint fontos az, milyen is az ország megítélése a határainkon kívül. A teljesség igénye nélkül állon itt (véletlenszerű sorrendben) pár mérföldkő:

• Orbán Viktor illiberális államról szóló beszéde;
• A kárpátaljai magyarok önkormányzati jogainak felemlegetése, de főleg annak időzítése;
• Az észt követség bezárása, de újfent főleg annak időzítése;
• Az Ukrajnába addig szállított földgáz leállítása;
• A norvég civil alapok nyomás alatt tartása;
• Az amerikai kitiltási botrány és annak oldalágai – McCain neofasisztázás és az André Goodfriend ellen irányuló kormánykommunikáció (még ha ez „csak” belső használatra is szól)
• A Déli Áramlat tervének leállásáról való kormányzati információhiány

Sok ezek közül közvetlenül köthető a számomra a 2014-es év szimbolikus eseményének tekinthető külügyminisztériumi átnevezéshez. És egytől-egyig olyan helyzetek és konfliktusok, amelyek helyrehozása komoly munkát és elköteleződést fog kívánni Szijjártó Pétertől és munkatársaitól. Jelen formájában, amikor a miniszter láthatóan még mindig a jól bevált Fidesz munkatervet követi, és csakis egyfajta kormányzati szócsőként próbál meg érvényesülni, ez nem lesz elegendő. A változáshoz mindenképp szükség lesz arra, hogy a megszerzett pozícióhoz ne csak operatív (például a minisztérium újjászervezéshez szükséges) önbizalmat szerezzen, hanem valós, stratégiaalkotó és elképzelésekben is aktív magabiztosságot is, amelyet egy kipróbált, tapasztalt szakmai csapatnak kellene támogatnia. Az októberi leépítések árnyékában erre egyre kevesebb az esély, így van mit kívánnunk a Külgazdasági és Külügyminisztérium részére a jövő évben.

Nekem: 2015

A fentiekben említett nyugati kapcsolatok kihűlése magával hozott egy vendéget, akire nem igazán számíthattunk: Angela Merkel 2015 februárjában Budapestre látogat, hogy Orbán Viktorral tárgyaljon. Berlin, mint az Európai Unió egyik legerősebb hangja, nagyon fontos partner számunkra, ez igaz mind a gazdasági, mind a politikai oldalon. Ám míg a gazdasági, export-import vonal hagyományosan erős (bár a német nemzetközi cégek ellen tett idei lépések ezen még tudnak változtatni), addig a külpolitikai közösség eszméje fakulóban. Az Orbán-kormány lépései, cselekedetei és retorikája ugyanis szignifikáns távolodást eredményeztek a német pozícióktól. A helyzet főleg azért kritikus jelentőségű, mert a német „védőernyő” az, amibe a Fidesz-KDNP az elejétől kezdve bizalmat helyezett annak érdekében, hogy segítségével nagyobb mozgástere legyen a magyar külügyi hintapolitikának.

("Vidámabb idők emlékei" - Orbán berlini látogatása 2012-ben; f.: origo.hu)

Merkel idelátogatása (amire a 2010-es kormányváltás óta nem volt példa) komoly jelzés mindezzel kapcsolatban, hiszen előzetes információk szerint a kancellár az öt órás megbeszélés során kifejezetten nem szeretne a protokolltémák mellett maradni, és erős véleményt fog megfogalmazni a kormány jelenlegi stratégiájával kapcsolatban – legyen szó a brüsszeli kapcsolatok megromlásáról, az orosz-nyugati oldal közti libikókáról vagy „csupán” a jogállamiság helyzetéről.

Orbán Viktor számára láthatóan fontos a német irány megközelítőleges követése, a német jóváhagyás a háttérből, így vélhetően a Merkellel való beszélgetés hathatósan fogja befolyásolni a miniszterelnök jövőképét és a tervezett külpolitikai, diplomáciai és külgazdasági lépéseket. A német kancellár szimpátiájának esetleges visszaszerzése/megerősítése sokat segíthet az előző blokkban említett fiaskók rendezésében is, így számomra jelenleg ez tűnik az jövő év során a legfontosabb eseménynek a magyar külügy szempontjából.

Mészáros Tamás