Az elmúlt hét során Franciaországban elkövetett merényletek megrázták az európai közvéleményt és szinte példa nélküli egységbe forrasztották a kontinens politikai vezetőit, melynek csúcsa a vasárnapi szolidaritási menet volt Párizsban. A közbeszéd azóta a bevándorlás és a szólásszabadság határain vagy éppen határok nélküliségén vitázik, miközben véleményem szerint a legkevésbé erről a két kérdésről szól a támadássorozat. Az igazi kérdés, hogy az Európai Unió milyen irányban változtatja meg külpolitikai magatartását és képes-e elviselni, de nem megtűrni a jövőbeni terrortámadásokat.

Az európai közvéleménynek el kell fogadnia a fájdalmas tényt, hogy miközben itthon kötelességünk megerősíteni a terrorelhárításunkat, és mindent meg kell tennünk a franciaországihoz hasonló merényletek megelőzéséért, teljes mértékben soha nem leszünk képesek megvédeni az olyan puha célpontokat, mint a szerkesztőségek, vagy a kóser boltok. Az Iszlám Állam és az Al-Kaida éppen azért szólította fel európai és észak-amerikai híveit a magányos támadásokra, mert ezek sokkal nehezebben védhetőek, mint a hosszadalmas tervezést, nagyszabású információ, pénz és emberáramlást igénylő merényletek, mint 2001. szeptember 11. volt, utóbbiakhoz persze jelenleg nincs is kellő kapacitásuk. Miközben az emberi veszteségek és az értékeinkkel szembeni támadások hihetetlenül fájóak, ezek nem veszélyeztetik az európai államok létét, ellenben alapvetően befolyásolhatják azok kül- és belpolitikai magatartását. Egyrészről megerősödnek a bevándorlásellenes és euroszkeptikus pártok, amelyek erőink szétforgácsolása révén közép és hosszútávon hoznak helyzetbe, illetve nem semmisítenek meg olyan erőket déli és délkeleti határainkon, amelyek már képesek lehetnek létükben fenyegetni. Első körben a Nyugattal szövetségben álló közel-keleti rezsimeket, majd átvenni a hatalmat a legyengített észak-afrikai és a földközi tenger keleti medencéje mentén elhelyezkedő ütközőállamokban és onnan fenyegetni Európát.

("Egységben Európa. De vajon meddig?", f: www.washingtontimes.com)

Az Európai Unió tragédiája, hogy jelenleg nem tudja definiálni miért is létezik. Mi, az európai unió nemzetei egyetlen dologban értünk egyet: nem érdemes fegyveresen egymásnak menni holmi nemzeti érdekek miatt, minden konfliktust képesek vagyunk tárgyalásos úton rendezni. Az erőszakról való lemondással biztosítanánk a békés és folyamatos gazdasági fejlődést, azt ígérve polgárainknak, hogy jövőre több kenyér kerülhet az asztalra, gyermekeik jobb anyagi körülmények között élnek majd, mint szüleik. Ez az ígéret, párosulva a liberális demokrácia politikai kereteivel egy elvileg nyugodt életet biztosít, ahol minden polgár a munkájára, családjára fókuszálhat, szabadon kifejezheti önmagát, amíg azzal nem árt (fizikailag, anyagilag, de nem szellemileg) másoknak. Könnyű belátni, hogy az európai modell 2008-ban megbukott. Nem garantálhatjuk a biztos anyagi gyarapodást, amelyre a történelmi mércével mérve nem különösebben megrázó európai gazdasági válság rámutatott. Miközben mi úgy gondoltuk, hogy a történelem fukuyamai értelemben véget ért, csupán idő kérdése a liberális demokrácia globális győzelme, a világ országainak és politikai erőinek többsége továbbra is a hagyományos nullaösszegű hatalmi harcban gondolkodik.

A párizsi támadások valódi gyökere nem a bevándorlók által lakott, kvázi gettókban található, hanem a Közel-Kelet és Észak-Afrika káoszában, ahogy a hidegháború során a nyugat-európai kommunista terroristák is a kínai és szovjet totalitárius rendszerek messzire nyúló csápjai voltak. A bevándorlók elégedetlensége, frusztrációi csupán eszközt biztosítanak az ellenséges közel-keleti politikai erők számára, hogy megfélemlítsék az európai államokat, hogy megvonják támogatásukat a mérsékelt arab rezsimektől, így a radikális muszlim terrorszervezetek kialakíthassák emirátusaikat és, ahogy az Iszlám Állam tette, a kalifátust.

A valódi hadszíntér tehát nem Párizs vagy Berlin bevándorló negyedei, hanem a teljes Földközi-tenger medencéje, amelyre az Európai Uniónak összetett stratégiát kell kidolgoznia. Ebben a stratégiában egyesíteni kell a bevándorláspolitikát, a kőolaj és földgázlelőhelyek biztosítását és, ami a legfontosabb, egy közel-keleti szövetségi rendszert, de minimum egy hézagmentes ütközőzóna kialakítását az Atlanti-óceántól az iráni határig. Amennyiben az itt elhelyezkedő muszlim többségű államok stabilizálódnak, úgy az elégedetlen bevándorlók lelkét beszippantó szélsőséges iszlamista terrorszervezetek is olyan mértékben le fognak gyengülni, hogy nem jelentenének már fenyegetést se ránk, se közel-keleti szomszédainkra nézve.

("Szörnyű kivétel, vagy állandó kép a jövőből")

A támadásokra adható lehető legrosszabb európai válaszlépés így a politikai spektrum két szélsőségének megerősödése lehet. A szélsőjobb szétforgácsolja erőinket és összeurópai szinten meggyengít, ha pedig megadjuk magunkat a képmutató pacifista késztetésnek, hogy ugyancsak szándékosan, meghunyászkodva beszüntessük a közel-keleten a velünk szemben nem ellenséges államok katonai, gazdasági és politikai támogatását, az eredmény ugyanaz, lehetőséget biztosítunk egy közel-keleti hegemón felemelkedésére, amely viszont már valóban létünket fenyegetné. Tágabb geopolitikai kontextusba elhelyezve a kérdést fel kell ismernünk, hogy az Egyesült Államok az Indiai-óceán és a Csendes-óceán térségében látja XXI. század legnagyobb kihívásainak gyökerét és képtelen egymagában a teljes világ csendőre lenni. Amennyiben Európa továbbra is belső, saját maga által kreált problémái miatt nem tudja önerőből, minimális amerikai támogatással ellensúlyozni az orosz hatalmi ambíciókat, a közel-keleti stabilitást garantálni, úgy elkerülhetetlen középtávon a tragédia.

Összességében tehát a következtetésnek az alábbiaknak kell lennie az európai szinten: a hit és politikai nézetek már nem magánügyek, amennyiben az a társadalomra ilyen veszélyes elemeket termelnek ki. Mivel jelenleg egyedül a szélsőjobboldali és iszlamista terrorizmus fenyeget Európában, ezért nemzetbiztonsági erőinknek az újfasiszta csoportosulásokat és a mecseteket ellenőrzés alatt kell tartaniuk, megakadályozva, hogy ott erőszak alkalmazására felbátorító gondolatok jelenjenek meg. Másodsorban be kell látnunk, hogy az Európai Unió létét nem az anyagi gyarapodásunk igazolja, hanem polgárainak fizikai biztonságának szavatolása egy olyan kialakuló új világrendben, ahol az európai nemzetállamok egyike sem képes egyedül felvenni a versenyt sem a többi nagyhatalommal, sem az aszimmetrikus kihívásokkal, vagy potenciálisan felemelkedő hegemónokkal a szomszédságunkban, mint egy tovább terjeszkedő Iszlám Állam. Emellett ne legyünk félősek észben tartani, hogy a minket egybeforrasztó Unió évszázadok európai belháborúinak szabott gátat és legalább annyira tart távol egy mostaninál is ellenségesebb Oroszországot, vagy közel-keleti hegemónt, mint a német csapatokat Párizstól, vagy magyarokat Pozsonytól és fordítva. Végezetül pedig be kell látnunk, hogy megéri a demokratikus és nemzeteinket összeforrasztó Európai Unióért anyagi és katonai áldozatokat vállalni, elviselni, de nem megtűrni a terrortámadásokat. Jobb eszközt mi, nemzetközi mércével kicsiny európai országok, értékeink és polgáraink megvédésére ellenséges hatalmaktól és saját magunktól (mert a merényletet elkövető terroristák is végső soron a mi kategóriájába tartoznak) a XXI. század történelmének viharai közepette nem fogunk találni.

Csepregi Zsolt