A DiploMaci blog a mai nappal új sorozatot indít "Fókusz" címmel, amely a külpolitikához szervesen kapcsolódó, a mindennapi embereket is érdeklő folyamatokat kívánja közérthetően bemutatni. A sorozat első néhány darabja talán a legaktuálisabb ilyen problematikát járja majd körül: a bevándorlás és a menekültek kérdését. A "Fókusz" minden egyes darabját a területen dolgozó vagy kutató szakemberek jegyzik.
A párizsi terrortámadásokat követően számos muszlim adott hangot annak a korántsem irracionális félelmének, hogy sokan összemossák majd a terrort és a radikalizmust az iszlám vallással. Miközben megpróbálunk válaszokat keresni 17 ember halálára, újra a figyelem középpontjába került egy bevándorló csoport, az országban már régóta jelenlevő muszlimok.
Röviden és egyszerűen írni a bevándorlókról, illetve magáról a bevándorlásról lehetetlen. Lehetetlen, mert egy távolról sem homogén csoportról beszélünk, még egy adott „alcsoporton” belül sem. Bevándorló például az az amerikai család, ahol a szülőknek munkát ajánlottak és gyereküket egy elit kéttannyelvű iskolába járatják Párizsban. Második generációs bevándorló és egyben francia az a kisgyerek, akinek szülei a jobb megélhetés reményében települtek át Tunéziából Franciaországba, és bevándorló egy milliárdos algír üzletember is. És bevándorló vagyok persze én is, aki diplomás pályakezdőként jöttem ide egy uniós országból. A párizsi Bevándorlási Múzeum szerint amúgy minden harmadik francia betelepülők leszármazottja. A „bevándorlás kérdése” tehát nem egyetlen kérdés, hanem kérdések tömkelege.
("Franciának születtek")
Térjünk vissza azonban a médiát mostanság legjobban érdeklő bevándorló csoportra, a muszlimokra. Nem mennék vissza egészen a kezdetekig bevándorlásuk történetében, pedig valószínű, hogy a jelenlegi szituáció teljes megértéséhez ez is hasznos lenne. A Franciaországban ma élő muszlimok legnagyobb része Algériából és Marokkóból, kisebb része pedig Tunéziából származik, ezeket együttesen „Maghreb-országoknak” nevezik. Mennyien vannak? Pontos értéket nehéz mondani, egyesek szerint természetesen túl sokan. Az Ipsos-Mori 2014-es felmérése alapján a franciák 31 százalékra becsülték az országukban élő muszlimok számát, míg valójában ez a szám 8 százalék körül mozog, körülbelül 4,7 millióan vannak. Az iszlám Franciaország második legnagyobb vallása, a bevándorlók összességének 45 százaléka muszlim. A fentebb említett országok mind különböző kapcsolatot ápoltak/ápolnak Franciaországgal. Fontos említést tenni a meglehetősen bonyolult francia-algír kapcsolatról, melynek hátterében nagyrészt az áll, hogy a függetlenségi háború eseményei sok szempontból máig feldolgozatlanok.
A XX.-ik századot jellemző bevándorlási hullámokkal kapcsolatos attitűdöket úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy amikor olcsó munkaerőre volt szükség – például az első és a második világháború végén – akkor a társadalomtól kissé távol tartva ugyan, de szívesen látták a bevándorlókat. A francia kormány mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a külföldről érkezett munkaerő jó kapcsolatot ápoljon az anyaországgal, mert a hivatalos állásfoglalás szerint a munka végeztével hazaküldték volna őket. Ez az elképzelés, illetve a bevándorlás alacsonyabb kontrollja jellemezte a második világháborút követő „Dicsőséges 30 évet” (Les Trentes Glorieuses), amikor a francia gazdaság erősen fellendülőben volt. A gazdasági válságok idején azonban a bevándorlók gyakran váltak (és válnak) xenofób megnyilvánulások és bűnbakképzés áldozatává. A nyolcvanas évekre teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy sokan nem akarnak hazamenni, ekkor a kormány az „integrációs” álláspontra helyezkedett.
De mi is az az integráció, és főként, hogyan valósul meg az emberek mindennapi életében? Bár a migránsok gyerekei ugyanúgy iskolába járnak, mint a francia gyerekek, mégis nagyobb valószínűséggel hagyják félbe tanulmányaikat. Történik ez annak ellenére, hogy ezekben a családokban a legfontosabb érték a tanulás, mint a kitörés egyetlen lehetősége. A gyermekvédelem látókörébe kerülő gyerekek közt is felülreprezentált a migráns hátterű gyerekek aránya. Nagyobb valószínűséggel emelik ki őket a családból abban az esetben is, ha a problémák a család nehéz anyagi helyzetéből következnek. Mondanom sem kell, hogy ezek a szülők tartanak a gyerekvédelemtől, hezitálnak segítséget kérni. A külvárosi fiataloknak sokkal kisebb az esélyük arra, hogy állást kapjanak, mint a Párizs belvárosában élőknek, ezért sokan az önéletrajzukon a belvárosban élő ismerősük címét tüntetik fel sajátjukként.
("Ez is Párizs")
És vajon hogyan történik a bűvös integrációra, főleg „franciára” történő nevelés? Ez a legnehezebb kérdés, mert semelyik szülő sem tudja előre, hogy milyen lesz majd egy másik országban, nyelvben, kultúrában, és főként értékrendszerben gyereket nevelni, hányszor ütköznek majd egymásnak nyíltan ki nem mondott értékek és gondolatok. A mindennapi konfliktusokat sokszor messziről hozott félelmek, több generáción keresztül hordozott szorongás hatja át, melynek hátterében akár mélyen eltemetett, de a személyiségbe integrálatlan traumák is állhatnak. Természetesen az ilyen rejtélyek előtt a francia szociális munkás, nevelő, sőt, pszichológus is értetlenül áll, a kommunikáció pedig egyre nehezebb, feszültebb lesz, majd elakad, miközben mindkét fél - a saját meggyőződése szerint - a legjobbat akarja a gyermeknek.
Az ehhez hasonló, minden esetben egyedi és összetett történeteket kibogozni nem egyszerű feladat, de nem is lehetetlen. Csodák azonban nincsenek: ha a szépen megírt, megható és politikailag hiperkorrekt beszédeket nem követik tettek, ha továbbra is csökkentik az iskolapszichológusok, pályatanácsadók számát, ha folytatódik a külvárosok és főként az iskolák elgettósodása, ha a közvetlenül beavatkozni, segíteni tudó és akaró alapítványokat, valamint a lokális civil szervezeteket anyagilag ellehetetlenítik, akkor vajon milyen változásra számítanak? Pszichológusi munkám során azt látom, hogy a bevándorlás, illetve a társadalmi feszültségek kezelésének terve minden kormány kampányának szerves része, de a terveket ritkán követi konkrét, az illetékes szakemberek által javasolt változás. A legutóbbi elnökválasztáson Sárközy bevándorlásellenes, a „francia szociális modellt védelmezni hivatott” beszédében a szélső jobb oldal szavazóit igyekezte magához édesgetni, ami nem működött, mert Marine Le Pen, a Front National vezére türelmes és kivár. Az ő diplomatikus – így sokaknak imponáló – nyilatkozataiban finoman ott bujkál az a gondolat, hogy a származás egyenlő a sorssal, főként amennyiben muszlimokról van szó. Ez ellen emeli fel a szavát sok külváros, köztük Aulnay-sous-Bois polgármestere is, aki arra kért mindenkit, hogy „ne tekintsenek úgy a külvárosi gyerekekre, mint a terrorista archetípusára”.
("Mindent a sikerért" - Marine Le Pen)
Az elmúlt hetek tragédiáira a franciák példamutatóan reagáltak, pedig mélyen megrázta őket az eset: a kivégzett karikatúristák sokaknak nem (csak) Charlie Hebdot jelentették, hanem a nemzet számára emblematikus képregényeket, sokak kamaszkorát, 1968 májusát. A francia muszlimok egybehangzóan ítélték el a terroristákat, minden rendezvény békésen zajlott. Manuel Valls miniszterelnök január 13-i beszédében az iszlamofób reakcióktól rettegő muszlim honfitársaik védelmére szólította fel a franciákat. Feszültségek azonban továbbra is vannak. A muszlimokkal és az iszlámmal kapcsolatos attitűdök hátterében W. Doyle amerikai professzor szerint jelentős különbség van az angolszász és francia kultúrák közt, mely a szekularizáció eltérő értelmezésével áll összefüggésben. A szekularizáció a franciáknál az állam és az egyház éles szétválasztását jelenti, a vallás teljesen a privát szférára tartozik. Az angolszász kultúrában ezzel szemben fontos a közösségek nyilvánosság előtti tiszteletben tartása, például ami a médiát illeti.
Idővel az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bár mindenki szolidáris, ugyanakkor nem mindenki Charlie. Van, aki Ahmed a rendőr, akit a terroristák brutálisan kivégeztek annak ellenére, hogy algír muszlim volt, és a Vincennes-i kóserboltban történt lövöldözések áldozataira emlékezve sokan „Je suis juif „(zsidó vagyok) feliratokkal érkeztek. Az első sokkhatást követően úgy látszik, egyre nagyobb hévvel kezdjük el keresni, hogy kik vagyunk, ha nem lehetünk mind Charlie. Bár a viták újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, abban egyetértés látszódik, hogy a terrorizmusnak vajmi kevés köze van az iszlám valláshoz és a radikalizálódás nem csak a muszlimokat veszélyezteti. Egy tavaly szeptemberi adat szerint az elmúlt két évben 942-en hagyták el Franciaország területét, hogy Törökországon keresztül Szíriába jussanak, és ott harcoljanak. Egyre több fiatal, eredetileg nem iszlamista francia lány dönt úgy, hogy egy rövid Facebookos ismerkedés, vagy az iszlám vallással asszociált hamis kliséket bemutató YouTube videó után Szíria felé veszi az irányt, ahol egy szinte ismeretlen dzsihádista férfihoz adják hozzá. Ez a jelenség mellesleg európai szintű, Angliában és Ausztriában is volt rá példa. Nemzetközi felmérések, valamint pszichiáterek véleménye szerint az európai kamaszokért sem árt eközben aggódni: a 12-18 éves franciák korosztályában 28 százalékuk eljátszott már a halál gondolatával. Ám, ami még ennél is aggasztóbb, hogy 11 százalékuk konkrét kísérletet is tett rá. Sok kamasz tehát nincsen jól, a szakemberek szerint azért sem, mert nem vonzó számukra a felnőttek világa. Az iskola szorongással tölti el őket, a társas kapcsolatok elszegényesednek. Felmerül tehát a kérdés, hogy ugyanúgy, ahogy Charlie egyik napról a másikra a szólásszabadság, a bátorság és a terrorizmus elleni összefogás jelképévé vált, úgy a terrorista identitást, a gyilkolást és biztos halált választó fiatal is szimbolizál valamit. De mit?
Tarafás Laura
Laura Párizsban élő és dolgozó, főképp bevándorlókkal foglalkozó klinikai pszichológus. Diplomáit az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, valamint a Sorbonne-Paris XIII-on szerezte. Jelenlegi munkája mellett doktori tanulmányokat folytat.
