Angela Merkel német kancellár asszony tegnap Budapesten járt. A rövid látogatásból a honi politikusok, politikai újságírók és véleményformálók zöme levonta saját, legtöbbször pártos és szelektív következtetéseit. A baloldaliak a magyar miniszterelnök rendreutasítását vélik felfedezni Merkel határozott fellépésében, míg a jobboldaliak a „minden rendben a német-magyar viszonyban” klisét mantrázzák, vélhetően saját maguk megnyugtatására. Mindkét csoport téved.
Számomra a külpolitikai érdekérvényesítés négy legfontosabb tényezője az alábbi: 1) földrajzi méret, 2) gazdasági potenciál, 3) nemzetközi kapcsolatok, 4) valamiféle stratégia előny az adott régióban fekvő országokkal szemben. Angela Merkel német kancellár asszony tegnap délelőtt annak tudatában érkezett Magyarországra, hogy hazája mind a négy előbb említett területen remek adottságokkal rendelkezik. Bár a történelem a franciákat és a briteket tartja számon, mint az Egyesült Államok legfőbb európai szövetségesét, teljesen egyértelmű, hogy ezt a szerepet mára átvették a németek. Merkel dönt az euró jövőjéről. Merkel dönt arról, hogy merre induljon az Európai Unió. Merkel dönt a kontinens orosz politikájáról. És Merkel dönt arról is, hogy lesz-e transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás vagy sem. Az egykorvolt hamburgi fizikus tehát mindig érvényre tudja juttatni akaratát. Ennek fényében azt is mondhatjuk, hogy ami Amerika a világban, az Németország Európában. A kontinens legbefolyásosabb politikusánál ma nincsen fontosabb szereplő az EU életében. Ezt persze tudja Orbán Viktor miniszterelnök, ahogy tudja a magyar újságírói-, véleményformálói kaszt is.
Az utóbbiak által levont tegnapi következtetések azonban szokás szerint – minimum – fárasztóak. Az általam elolvasott néhány (pl. Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Galamus) írás hemzseg a kliséktől, a szelektivitástól, a szerzők számára kedves pártpolitikusok által szajkózott butuska pártos szlogenek mantrázásától. Lényegében az összes a merkeli látogatás neki tetsző, ám alapvetően érdektelen momentumait emeli ki. Feszült volt-e a légkör a nemzetközi sajtótájékoztatón a résztvevő politikusok arckifejezését vizsgálva? Vajon rendreutasította-e Merkel Orbánt a magyar kormány orosz közeledése miatt? A miniszterelnök valóban packázott-e a német kancellárral ukrán kérdésben? Természetesen nem kérdés, hogy mind a szerzők, mind a szerkesztők úgy érzik, hogy lapjuk/portáluk olvasóik ezekre a tartalmakra kíváncsiak; pedig közel sem, a lényeg sokkal fontosabb lenne.
Félretéve tehát a pártos szelektivitást, a kelet-európai miszticizmust és a testbeszédet értelmezni tudó készségeket, amiben a mainstream sajtó munkatársai jó ideje élen járnak, nézzük a tényeket. Magyarország ma egy alig 10 milliós, közepesen fejlett és közepesen tehetős európai demokrácia. Ennek okán sem világpolitikai, sem világgazdasági értelemben nem vagyunk említésre méltóak. Nem vagyunk sem túl kicsik – sem túl nagyok. Nem vagyunk sem túl szegények – sem túl gazdagok. Nem vagyunk sem túl képzetlenek – sem túlképzettek. Röviden: nem vagyunk elég fontosak vagy érdekesek ahhoz, hogy akármennyi vizet is zavarjunk. Az egyedüli dolog, amiért hazánk fontos, az nem más, mint az itthon sokak által (köztük e sorok szerzője által is) szidott Európa Unió és NATO. Ma ugyanis itthon, aki azt gondolja vagy írja, hogy előbbiek nélkül a németek (ide tetszőlegesen behelyettesíthető bármilyen más nagyhatalom) számára érdekesek lennénk: hazudik. Hazánk birtokában nincsen semmi, ami fontos a nagyok sakktábláján. Persze ilyenkor sokan jönnek például a stratégiafekvéssel. Ám, amíg nem válunk szigetté, és nem leszünk függetlenek a velünk egy földrajzi tengelyen mozgó, szintén uniós tagállam Lengyelországtól, Csehországtól, Szlovákiától vagy Horvátországtól, amelyek legalább annyira központiak, mint mi, addig hazánk unikalitása népmesei magasságokat súrol.
A Merkel-Orbán találkozónak és sajtótájékoztatónak ezért igazán rajtunk kívül nincsen senki számára jelentősége. A felek vélhetően nem egyeztek meg, és nem beszéltek semmi olyan eget rengető témáról, amit az elmúlt 4-5 év során már ne beszéltek volna át ezerszer. Orbán Viktor most is, mint mindig, biztosította lojalitásáról Angela Merkelt, és kész. A kormány láthatóan semmivel sem szeretné kockára tenni Németország barátságát, vagyis, amikor a németek mögött fel kell sorakoznia az uniónak, például az oroszok vonatkozásában, hazánk éltanulóként az elsők között érkezik majd. Merkelnek csak ez számít. A szokásos köröket persze megfutja (meggyőződésből és/vagy tanácsadói véleményre hallgatással) kormány és ellenzék közötti normális viszonyról, a kompromisszum fontosságáról és a civilek munkájának jelentőségéről. Ebbe ráadásul bőven belefér az is, hogy hangot adjon tökéletes értetlenségnek az „illiberális demokrácia” fogalmiságával kapcsolatban. Nyilván sokan szeretnék látni szinten mindenben a magyar miniszterelnök külföldi megalázását, vagy épp ellenkezőleg azt, hogy minden kormányzati kurucosság ellenére helyünk van a nagyok asztalánál, mert hazánk furcsa retorikai szabadságharcát minden más ország megértéssel figyeli. A helyzet azonban az, és ez a tegnapi napnak a legnagyobb tanulsága, amíg tettekben azt csináljuk, amit és ahogy kell, addig a magyar politika nem számít Berlinnek. Többet persze el lehetne érni a külpolitikában, csak ahhoz nem ilyen újságírók, és végképp nem ilyen politikusok kellenének.
Németh Áron Attila
