Bár a tavaly őszi félidős választások során a Kongresszus mindkét házában többséget szereztek, úgy tűnik, hogy a Republikánus Párt korántsem tud egységes platformot alkotni az Egyesült Államokban. Múlt pénteken egy igen fontos szavazás kapcsán képződött szakadék a párt szenátusi és képviselőházbeli politikusai között, ami nem vet túl jó fényt a hamarosan kezdődő elnökválasztási ciklusra.

Valószínűleg nem hat újdonságként a tény, hogy a demokratikus rendszerek alapvető tulajdonsága a politikai megosztottság. Nincs ez másképp az Egyesült Államokban sem, ahol a demokrata-republikánus tengely néha olyan szintű szembenállásokat képes produkálni, amelyeket itthoni viszonylatokban el sem tudunk reálisan képzelni. Ez főleg annak is köszönhető, hogy az amerikai politikában a frakció- vagy pártfegyelem hagyományai teljesen más alapokon nyugszanak, mint az európai országokban, és ezzel együtt Magyarországon. Míg itthon például kifejezetten nagy hírértéke van annak, ha egy adott párt képviselője vagy képviselők egy csoportja szembe megy az általánosan elfogadott szavazási irányelvvel, addig ez a tengerentúlon kifejezetten hétköznapi esemény.

Egy ilyen szituáció szemtanúi lehettünk múlt pénteken (február 27-én) is, amikor a Képviselőház csupán egy hétre hosszabbította meg a belbiztonsági minisztérium (Department of Homeland Security) számára nyújtandó pénzügyi fedezetet. A helyzet problematikájának gyökerei egészen a tavalyi évig nyúlnak vissza, amikor is Barack Obama egy televíziós beszéde során bejelentette: elnöki dekrétummal fogja megakadályozni közel 5 millió illegális bevándorló kitoloncolását. A döntés hatalmas port kavart a konzervatívok körében, akik szinte azonnal az elnöki hatalommal való visszaélés eseteként aposztrofálták a határozatot. Nem ők voltak azonban az egyetlenek, akik nem álltak teljesen pozitívan a fejleményekhez: a demokraták oldaláról is többen úgy jellemezték a lépést, mint egy jó cél érdekében hozott, ám hibás elhatározás.

Kérdéses ugyanis, hogy mindez belefér-e a demokratikus normák keretei közé – figyelembe véve, hogy ezelőtt más elnökök is hoztak hasonló kérdésben ilyen határozatot, ám azok sokkal kisebb mértékűek voltak. Mert bár tény, hogy az illegális bevándorlás problémájának megoldása több éve sarokba szorult a kétpárti ellenségeskedések miatt, nem valószínű, hogy célszerű lenne megpróbálni minden akut problémát egyszeri rendelkezések sorával megoldani. Ezzel feltehetőleg egyetértenének a demokrata párti szavazók is, ha az adott kérdés épp nem az illegális bevándorlásról, hanem mondjuk a szabad marihuána fogyasztásról, vagy a fegyvertartási szabályok kiterjesztéséről, mint alapvető republikánus politikai toposzokról szólna.

("Magyarázatra szorul" - John Boehner, a Képviselőház elnöke, f.: politico.com)

De térjünk vissza a most pénteki szavazáshoz. Obama elnöki döntése felkavarta a politikai állóvizet, főleg, mivel alig pár héttel azután történt, hogy a félidős választásokon a Republikánus Párt megszerezte a többséget nem csak a Képviselőházban, de a Szenátusban is. A kivételes helyzet – tehát hogy az amerikai elnöknek ellenzékben kell a maradék két évét végigkormányoznia – igen privilegizált körülményeket teremtett a konzervatívok számára, akik úgy érezték: itt az idő megmutatni az országnak, hogy irányításuk alatt felelősségteljes politikai folyamatok indulhatnak el. Ennek megfelelően Mitch McConnell, a szenátus republikánus vezetője már akkor kijelentette, hogy bár a múltban pártja többször élt az ország technikai csőd közelébe juttatásának stratégiájával (gyakorlatilag csupán az utolsó pillanatban szavazták meg  az aktuális költségvetést, hogy ezzel politikai előnyhöz jussanak), mostantól a kiszámítható politika hívei lesznek. Ennek jelét mutatta az is, hogy már tavaly decemberben elfogadták az általános büdzsét 2015. szeptember 30-ig, ám a belbiztonsági minisztérium pénzügyeinek jóváhagyását február 27-ig elnapolták.

A határidő közeledtével a Szenátus a fentiekkel összhangban úgy döntött, hogy bár eddig a költségvetés és az aktuális politikai ügyek egyfajta szimbiózisban működtek, most kettéválasztják azokat, és külön szavaznak a belbiztonsági minisztérium pénzügyeiről és Obama bevándorlókat érintő reformjáról. A vártnak megfelelően a minisztérium költségvetését elfogadták a fiskális év végéig (szeptember 30.), azonban, hogy a képviselőházi republikánusoknak is kedvezzenek, elfogadtak egy olyan változatot is, amely csupán 3 hétre biztosítaná a szerv ellátását. Ezzel akarták ugyanis biztosítani, hogy a radikálisabb konzervatív képviselők se érezzék azt, hogy erőtlen lenne a párt a kérdés kapcsán.

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy pontosan így érezték, sőt, legtöbbjük számára még a 3 hetes intervallum is túlzottan békepártinak bizonyult, amellyel eleresztik az esélyt, hogy kellő nyomást gyakoroljanak a demokratákra és persze Barack Obamára. Csupán a nap végén, alig 2 órával a határidő beállta előtt végül sikerült elfogadni egy határozatot, és az is mindösszesen 1 hétnyi pénzügyi támogatásról szólt. Az eset hatalmas politikai csapás a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner számára, aki a jeles nap óta folyamatosan csak arról próbálja meggyőzni a közvéleményt, a konzervatív szavazókat és valószínűleg saját magát is, hogy képes egyben tartani a párt alsóházi képviselőit. Bár véleménye szerint a feladat nem egyszerű, a nézeteltérések csupán a taktikai szempontokban érvényesülnek, a célokban sosem. A taktikai szempontok mellé azonban most felkerült az ő személyét övező támogatás is, könnyen megtörténhet ugyanis, hogy a republikánusok egy konzervatívabb csoportja megkezdi a harcot a leváltása érdekében. Ezt az sem cáfolja, hogy a tegnapi napon végül sikerült megszavazni a belbiztonsági minisztérium teljes finanszírozását egészen szeptember végéig: Boehner még soha nem volt ennél gyengébb pozícióban.

("Politikusi pókerarc helyett" - Boehner és Mitch McConnell, a Szenátus elnöke; f.: politico.com)

A törés mindezek mellett jól mutatja, hogy milyen ellentétek és stratégiai különbözőségek lelhetőek fel a Republikánus Párt szenátusi és képviselőházi szárnyai között: míg az előbbiek egy teljes állam politikai hangulatát kell, hogy leképezzék, így sokkal könnyebben hajlanak a kompromisszumra, addig az utóbbiak sokkal erősebben kötődnek egy adott választókerület szorosabban meghatározható politikai elvárásaihoz – megnehezítve így a kiegyezéses kooperációt. Pedig a következő napokban előtérbe kell tudnia hozni ezt a vonalát is a pártnak, és ez nem másnak, mint Boehnernek lenne a feladata. Kíváncsian várhatjuk tehát, hogy most sikerülni fog-e neki – vagy ha mégsem, akkor az milyen belső fordulatot hozhat a Republikánus Párt berkein belül, alig pár hónappal az elnökválasztási indulások bejelentése előtt.

Mészáros Tamás