Miközben a nemzetközi média joggal kérdőjelezi meg az izraeli miniszterelnök által az amerikai Kongresszusban elmondott beszédének valódi célját, fontosabb felismerni, hogy mára nyilvánvalóvá vált, az Egyesült Államok és Izrael stratégiai céljai végleg ellenkező pályára álltak.
Szinte példa nélküli médiavisszhang követte Benjamin Netanjahu keddi beszédét. A kommentárok döntő többsége megegyezett abban, hogy semmi újdonsággal nem szolgált a miniszterelnök, mikor a készülő amerikai-iráni nukleáris paktum ellen érvelt. Washingtoni szereplése sokkal inkább szólt néhány plusz mandátum megszerzéséről a március 17-i izraeli parlamenti választásokon, akár az amerikai-izraeli stratégiai kapcsolat kárára. Egy momentum azonban különös figyelmet érdemel, hiszen Netanjahu, az izraeli külpolitika kontextusában nagyon komoly engedményt tett beszéde során. Korábbi követeléseitől eltérően Netanjahu már beleegyezne egy békés iráni nukleáris programba, folyamatos nemzetközi ellenőrzés mellett, ameddig Irán fel nem hagy a nemzetközi terrorizmus támogatásával és nem mond le Izrael megsemmisítéséről. Nem igaz tehát, hogy ne lett volna újdonság a miniszterelnök beszédében, hiszen teljesen újraértelmezte országának álláspontját a perzsa állam nukleáris téren történő normalizációja tekintetében. Mindez természetesen nem magyarázza miért nem tudott várni beszédével az izraeli választásokig, vagy ment volna Ichák Herzoggal, az izraeli ellenzék vezetőjével együtt, illetve miért nem mondta el ugyanezt a beszédet legalább négyszemközt a tárgyalásokban résztvevő másik öt nagyhatalom fővárosában.
(Netanjahu amerikai hívei körében, Obamáék távollétében f: america.aljazeera.com)
Végső soron azonban mindez nem számít. Netanjahu állításával ellentétben, a tárgyalások bekeményítése és berekesztése nem egy iráni blöfföt leplezne le, ahol némi sértődött kivonulás után az irániak pár hónap múlva visszakullognának a tárgyalóasztalhoz mérsékeltebb követelésekkel. Amennyiben a mostani lendület megszakad Moszkva és Peking az első körben normalizálná kapcsolatait Teheránnal. Az üzletre éhes és Oroszországtól sokkal inkább tartó európaiak lennének a következők a sorban. A kudarcért persze Obama és Kerry lenne a hibás, az Egyesült Államok pedig egyedül nem tudna komoly szankciós nyomást gyakorolni Iránra, utóbbi megkapná a normalizációt és az atombombát is. Izrael pedig negyven éve nem látott fenyegetettségben élhetne tovább, mióta kiegyezett korábbi ősellenségével Egyiptommal.
A mostani politikai játszma fő üzenete tehát az, hogy Izrael és az Egyesült Államok érdekei mára gyökeresen eltérnek egymástól. Izrael retteg bármiféle felemelkedő hatalomtól a Közel-Keleten, míg az Egyesült Államok éppen abban bízik, hogy a nukleáris kérdés rendezése nyomán megerősödő Irán és a közel-keleti hatalmi mátrixba száz év hiátust követően magát újra bevető Törökország magával vonja a szunnita arab államok önvédelmi reflexének kialakulását. A három plusz egy hatalmi tömb (ahol a plusz egy a méretéhez képest hihetetlenül erős katonai hatalom Izrael) képes lesz a régióban valamiféle XIX. századi európai nagyhatalmi koncert mintájára megszervezni saját hatalmi egyensúlyát. Persze, aki kicsit is jártas a történelemben, az tudja, hogy a „boldog békeidőknek” a vége az első világháború volt, majd a teljesen elhibázott rendezés következtében a második és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Közel-Keleten finoman szólva is más szabályok uralkodnak, mint a XX. század eleji Európában. Az Egyesült Államok nem lehet a világ csendőre, Izrael mégis azt szeretné, hogy legalább a Közel-Keleten legyen az, ha az európaiakra nem számíthat, mint a béke és stabilitás garantoraira. Ez a kívánalom, ahogy a zsidó állam döntéshozóinak be kell látnia, hogy egyre inkább csupán egy álom lesz. Ugyan nem fog megszűnni az amerikai katonai és politikai támogatás, hiszen a hatalmi koncertet menedzselni kell, de nem is lesz olyan átütő erejű, mint a korábbi évtizedekben volt. Izraelnek be kell látnia, hogy biztonságát kizárólag az arab államok biztosíthatják, hiszen bár nem ezt sugallná intuíciónk, szinte teljes mértékben megegyeznek Egyiptom, Izrael, Jordánia és a Szaúd-Arábia vezette Öböl-menti államok érdekei. A március 17-i választásokon győztes izraeli politikai erőnek ebben az új és ismeretlen világban kell biztosítania a zsidó állam fennmaradását.
Csepregi Zsolt
