Viktor Janukovics ukrán elnök tavaly februári megbuktatásával úgy tűnt, új időszámítás kezdődik az ország történetében. Azonban míg az Euromajdan résztvevői egy prosperáló államot vizionáltak, a valóság ennek pontosan az ellenkezője lett: ma egy mind területileg, mind társadalmilag szétszabdalt Ukrajnát látunk. Milyen folyamatokat indított el a krími annexió?

Az elmúlt hetekben számos hírportál számolt be arról, hogy Moszkvának már Janukovics távozása előtt is voltak olyan kész tervei, amelyek a Krím megszállására vonatkoztak. Ezen dokumentumok alapján már nem is áll olyan biztos lábakon az a feltételezés, miszerint a Krím annektálása kizárólag a Janukovics elmozdítása miatti bosszú volt – valószínűleg Putyin előbb-utóbb amúgy is lépett volna a Krímmel kapcsolatban, egyedül az időzítést befolyásolták a 2014. februári események.

("Még Krím előtt" - Janukovics és Putyin, f: www.us-russia.org)

Mivel is magyarázható tehát Oroszország offenzív fellépése Krím kapcsán, ha nem a kijevi elit megbüntetésével? Egyrészt azonosíthatók történelmi okok; sokat emlegetett hivatkozási alap, hogy az 1783-tól a cári birodalom részeként funkcionáló területet 1954-ben a Szovjetunió vezetői csak egyfajta gesztusként adták át az Ukrán SZSZK-nak, és ennek az átadásnak az államalakulat egészére nézve semmilyen komolyabb jelentősége nem volt. A manőver csak most, hatvan évvel később kapott igazán nagy jelentőséget – Oroszország ugyan a Szovjetunió felbomlása után ki tudott alkudni a maga számára különleges jogokat (ld. a fekete-tengeri flotta különleges státusza), ez azonban messze nem jelentette azt, amit Putyin a valóságban is szeretett volna. Putyinnak a tengeri kijárat növelése mellett reális célja lehetett a katonai jelenlét növelése a Fekete-tenger térségében, valamint ezzel párhuzamosan a parti tenger és a csatlakozó övezet feletti rendelkezés megszerzése. Ezek a jogok a jövőben bármikor jól jöhetnek, ha Oroszország éppen új csővezetékek kiépítésére adná a fejét akár Románia, akár Törökország irányába.

Másrészt ne felejtsük el, hogy a terület évtizedek óta vitatott hovatartozását - többek között - az 1994-es Budapesti Memorandum is rendezni kívánta, kimondva azt, hogy Ukrajna területi integritását mindegyik aláíró fél (beleértve Oroszországot is) garantálja. Oroszország szemszögéből a krími annexió lehetett a főpróbája annak, amibe később Kelet-Ukrajnában teljes erővel belekezdett: viszonylag kis kockázattal járó vállalkozás révén megtudhatta Putyin, hogy mekkora a nemzetközi közösség tűrőképessége, és hogy a nemzetközi jog egyes szabályainak felrúgása milyen következményekkel járhat. Utólag látjuk, hogy Moszkva egészen jól mérte fel a helyzetet, és amikor a Krím annektálása mellett döntött, nem vállalt túlzott kockázatot. Oroszország ugyanis hiába szegte meg nemzetközi szerződéses kötelezettségeit, hiába hivatkozott egy senki által nem elismert népszavazás eredményeire, a külső (nyugati) beavatkozás elmaradt. Még az ENSZ Közgyűlésnek is csak egy határozat meghozatalára volt ereje, az ENSZ BT-ben vétójoggal bíró oroszokat itt sem lehetett megfogni.

Mi a fő tanulság mindebből? Talán az, hogy továbbra is adódhatnak olyan helyzetek, ahol a nemzetközi jog normáinak áthágása ellen továbbra is tehetetlen a nemzetközi közösség. Tagadhatatlan, hogy az ENSZ 1945-ös megalakulása óta számos jól működő garancia épült be a nemzetközi külpolitikai körforgásba, de - mint azt az orosz-ukrán példa is mutatja - ezek messze nem nyújtanak 100 százalékos biztonságot. A Krím de facto elvesztését mára már mind a nyugat, mind Ukrajna elfogadta. A kijevi elit azonban egyelőre nem vállalja fel a beismeréssel járó politikai kockázatot, továbbra is az ukrán állam részeként hivatkoznak arra az országrészre, amit jó eséllyel végleg elvesztettek. A gond az, hogy sem Ukrajna, sem a NATO nem tudott érdemben reagálni erre a hirtelen kialakuló, területi szuverenitást sértő helyzetre. Az uniós szankciók bevezetése egy megkésett, a probléma gyökerére hatni nem tudó eszköz. És ha mindez nem lenne elég tanulság, akkor vegyük ide a kelet-ukrajnai területek kirobbant árnyékháború káros következményeit, ami a nemzetközi jog perspektívájából egy még nehezebben megfogható konfliktus.

("Nazdarovje Európa")

Visszatérve a cikk elején feltett kérdésre: mit is eredményezett a krími példa? Egyrészt megértette mindenkivel, hogy a nemzetközi jog továbbra is korlátozott eszköztárral bír, ha területi konfliktusokról van szó. Továbbá rámutatott az ENSZ működésének gyenge pontjaira, amelyek a délszláv háború óta (köz)ismertek. És akkor vegyük ebbe a kalapba az EU-NATO tandemet is, akik csak a távolból kiabáltak át az oroszoknak, hogy aztán Brüsszel közel fél év elteltével tudta megtenni az első konkrét lépést a szankciók bevezetésével. 

A krími példa azonban bizonyította azt is, hogy a nyugat elmaradt reakcióinak távolabbi vonatkozásai is vannak - Ukrajna egy helyben toporogva várja a megváltást az Európai Uniótól, miközben az új kijevi elit saját belső harcai is feszültséget gerjesztenek. A kör bezárult, Ukrajna nem jut előre, az EU leszerepelt, Oroszországnak pedig volt egy sikeres éve. Egy dolog biztosnak tűnik: a folytatás már nem lesz diadalmenet Moszkva számára sem.

Hámori Viktor