A május 7-i parlamenti választásokra készülő brit pártok a héten egytől egyig bemutatták programjaikat. Az anyagok azonban nem tartogattak komoly meglepetést. A bizonytalanoknak így tehát maradnak a televíziós viták, illetve az utolsó bő két hét történései, hogy eldöntsék, kire szavaznak az idén. A végkimenetelről ugyanis ők fognak dönti. Nem lesz könnyű dolguk.

Az elmúlt három napban szép egymásutánban bemutatta saját, hivatalos választási programját az öt legfontosabb (Munkáspárt, Konzervatívok, Zöldek, Liberális Demokraták, brit Függetlenség Párt – utóbbi hivatalosan: Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja) brit parlamenti párt. A jellemzően 60-70 oldalas, színes-szagos anyagok hivatottak – legalább is papíron – bemutatni azt, hogy a választók mire is számíthatnak az egyes pártoktól azok kormányra kerülése esetén. A rövid válasz erre persze az, hogy semmi olyanra, amit a legutóbbi parlamenti ciklusból ne lehetett volna már eleve sejteni.

Elbaltáztuk, de most jók vagyunk – Munkáspárt

Az Ed Miliband vezette Munkáspártról – amely a legendás Tony Blair vezetésével hosszú téli álmából ébredve nyert választást a 90-es évék végén, majd maradt a hatalomban egészen 2010-ig – sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz kormányzóképes erő 2015-re. Ezzel szemben ma mégis annak kell tekinteni őket, hiszen minden friss kutatási adat azt mutatja, hogy támogatottságuk a nagyobbik kormánypártéval, a Konzervatívokéval egyenlő. Lehetne most azon lamentálni, hogy ez a „siker” mennyire köszönhető a pártelnöknek és pártjának, illetve mennyire a kormánynak, de a tény ettől még tény marad, a Munkáspárt jó ideje esélyes a választási győzelemre. (Persze ha ehhez hozzávesszük, hogy a ciklusban közben volt – nem egyszer – 10 százalékos előnye is a pártnak a Konzervatívokkal szemben, és ebből nem maradt semmi, az azért a politikai sikerre nézve beszédes.)

Dehogy ezt milyen fontosabb intézkedésekkel szeretnék elérni, íme:

• Nincs EU kilépés és EU népszavazás
• Nincs felső határa a bevándorlásnak
• Minimálbéremelés (8 font per órával)
• Évente 200.000 új lakóház építése (2020-ig)
• Jóléti kiadások rendszerének felülvizsgálata
• Ingatlanadó (2 millió font feletti ingatlanokra)
• 2017-ig az energiaárak befagyasztása (= brit rezsicsökkentés)
• Egészségügyi rendszer finanszírozásának bővítése (évente +2,5 milliárd font)

Érzésem szerint a milibandi stratégia látható a fentiekből: kevés hamut szórni a fejünkre a múltban elkövetett hibákért (gazdaságpolitika), kiállni az EU mellett, kiállni az ország multikulturalizmusa mellett, kezelni a (főleg fiatalokat érintő) lakhatási problémákat, a minden brit által imádott egészségügyi rendszert (NHS) védelmezni és fejleszteni, adókat emelni, és egy kicsit populistáskodni például az energiaárakkal. Választási győzelmet hozhat ez? Igen. Fölényeset? Nem.

("Miniszterelnök lesz?" - Ed Miliband, f: publictechnology.net)

A dolgozó kisemberek pártja – Konzervatívok

Margaret Thatcher óta szenvednek a brit konzervatívok attól, hogy őket az átlagpolgár egy a nagyvállalatok kegyeit kereső, elitista és pénzéhes pártnak látja. Nyilván ezen a képen egy olyan nemesi vérvonallal is rendelkező, magániskolát és Oxfordot megjárt miniszterelnök, mint David Cameron, nem fog segíteni. Ezt azonban tudják a párt vezetői és stratégái – ha nem másból, hát abból, hogy a jól látható gazdasági sikerek ellenére sem tudtak a Munkáspárt fölé kerekedni a ciklus közbeni közvélemény-kutatásokon –, és talán nem véletlen, hogy egy jól bevált régi ígérethez nyúltak vissza választási programjuk központi elemeként, a szociális bérlakások bérlői megvásárlásának lehetőségéhez. Nem nehéz belátni, hogy ezzel a Konzervatívok a Munkáspárt szavazóira vetették ki hálójukat, mint jó néhány másik fontosabb vállalásukkal:

• Adóelkerülés visszaszorítása
• NHS költségvetésének bővítése
• Nyugdíjemelés (évente min. 2,5 százalékos)
• 100 milliárd fontos állami beruházási program
• Örökösödési adó mértékének felemelése (1 millió font)
• SZJA adóalap szintjének emelése (minimálbér szintjére)
• Iskolai hallgatók állami fejkvóta támogatásának befagyasztása (2020-ig)

("Miniszterelnök marad?" - David Cameron, f: independent.co.uk)

A párt programját olvasva egyértelmű, hogy a szokásos, tradicionális konzervatív vonal (pl. védelmi kiadások szinten tartása, EU népszavazási garancia) mellett Cameron további két narratívát próbál eljuttatni az anyagon keresztül a saját, és még inkább a bizonytalan szavazókhoz. Az egyik, hogy a gazdasági adatok őket igazolják (pl. növekedés), ezért a felelős, az ország érdekeit szem előtt tartó pénzügypolitikájukat folytatják – arról persze kevesebb vagy egyáltalán semmilyen szó nem esik, hogy a jövőben milyen megszorítások várhatók. A másik pedig, hogy a múlt gyakorlatával szemben erőteljesen nyitnak a munkáshátterű, valamint alsóbb, leszakadtabb rétegek felé, akik hagyományosan inkább balos szavazók. Választási győzelmet hozhat ez? Igen. Fölényeset? Nem.

("Lehet királycsináló?" - Nigel Farage, f: mirror.co.uk)

A két nagy párt mellett, távirati stílusban a másik három párt programjáról azt lehet elmondani, hogy a liberálisok újfent próbálnak a fiatalok védelmezőiként tetszelegni (pl. lakásépítési boom), illetve igyekeznek eltolni maguktól a kormányzat megszorításait (bár ez 5 koalícióban töltött év után láthatóan nehezen megy). A zöldek duplán ígérik szinte mindazt, amit a Munkáspárt, kiegészítve a növekedés és megszorítás vezérelt állami gazdaságpolitika eltörlésével. A brit Függetlenség Párt pedig hozza azt, amit ígértek, vagyis, a hangsúlyosan EU és bevándorlás-ellenes politikát, megfűszerezve nagyfokú nacionalizmussal és egy elsőre egészen elképesztőnek tűnő, 18 milliárd fontos adócsökkentési programmal. Választási győzelmet hozhatnak-e ezek bármelyiküknek is? Nem. Kormányra kerülhetnek? Talán a liberálisok.

Németh Áron Attila