Néhány órával ezelőtt az Afganisztánt az 1990-es évek közepétől egészen a 2001-es amerikai beavatkozásig uraló tálibok támadást intéztek az ország parlamentje ellen. A legfrissebb információk szerint a terrorakcióban 18-an sérültek meg, dacára annak, hogy a gépkocsiba rejtett pokolgép felrobbantása után tálib fegyveresek még az épületet is megrohamozták. Komoly problémát azonban nem csak a fővárosi események okoznak az afgán biztonsági erők számára, hanem a tény, hogy hamarosan elveszíthetik irányításukat az egyik fontos északi tartomány, Kunduz felett is. Ez a vereség ugyanis zavartalan utat jelenthetne a tálibok számára Kabul felé.
Miközben a nemzetközi sajtó külpolitikai szalagcímeit jó ideje az iráni atomprogram lehetséges kilátásai, a szíriai polgárháború és az IS szunnita terrorszervezet véres régiós hódításai uralják, az olyan szintén akkut konfliktusokról, mint például a líbiai polgárháború, vagy még inkább az afgán kormány és a tálibok között évek óta dúló harc, alig hallani. Néhányszor azért egy-egy robbantásos merénylet, amiben jellemzően 40-50 ember életét veszti, bekerül a hírekbe. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy utóbbiról majdhogynem elfelejtkeztek a Nyugat fővárosaiban.
(Közvetlenül a merénylet után, f: citifmonline.com)
A negligálás ténye persze valahol érthető, hiszen a hivatalos koalíciós hadműveletek 2014 végén befejeződtek, vagyis, mind a brit, mind az amerikai, mind a NATO harcoló alakulatai kivonultak az országból. Jogosnak viszont nem nevezhető: egyfelől, mert a nyugati katonai jelenlét nem szűnt meg Afganisztánban (jelenleg is kb. 10 ezer amerikai katonai állomásozik az országban); másfelől pedig, mert a szóbeli próbálkozások ellenére a tálibokkal továbbra sincs semmilyen átfogó megállapodás, amely szavatolná, hogy a fundamentalisták végre felhagynak az ország destabilizálásával.
Röviden ez az jelenti, hogy a Nyugat, és ezen belül leginkább az Egyesült Államok, bár nagyon szeretne, képtelen kilépni a saját maga által generált konfliktusból. Ha ugyanis holnap Barack Obama amerikai elnök úgy döntene, hogy országa egyoldalúan kiszáll a történetből, áthárítva minden felelősséget a helyiekre, Afganisztán teljes összeomlása és polgárháborúba süllyedése (á la Líbia), majd a tálibok hatalomba való visszatérése elkerülhetetlenné válna – közel 15 év háború végeredménye így a változatlanság lenne, egy tragikus katonai kudarccal egyetemben. Ezt sem Obama, sem az őt követő adminisztráció nem kockáztathatja meg, vagyis, a tálibokkal valahogy ki kell egyezni, mert a szimpla erő láthatóan nem vezet ellenük semmire. Sem rövid-, sem közép-, sem hosszú távon.
Annál is inkább ennek kell lennie a legfőbb stratégiai célnak, mert a mai kabuli merénylet mellett küszöbön áll Kunduz tartomány eleste is. Függetlenül attól, hogy a hivatalos kormányzati források, valamint a tálibok közlései egymásnak ellent mondanak. Előbbi szerint ugyanis a tálib katonai akciók egytől egyig vissza lettek verve, míg utóbbi már Kunduz megszerzéséről beszél. De bármi is legyen az igazság, az vitathatatlan, hogy a fővárostól és tartományától északra fekvő terület hónapok óta a tálibok támadásai alatt áll. Ráadásul nem elég, hogy a fundamentalisták már nincsenek messze Kabultól, az általuk már eddig is uralt országrészeket (főleg Afganisztán Pakisztánnal határos keleti területei) az afgán hadsereg képtelen ellenőrzése alá vonni.
(Utcakép pokolgép robbanása után, f: indianexpress.com)
Adva van tehát: egy szűnni nem akaró radikális kihívás, amely hatalmat és befolyást akar; egy központi kormányzat és állami intézményrendszer, amely úgy, ahogy van, diszfunkcionális; egy törzsi szembenállásoktól szabdalt ország, amely képtelen a kiegyezésre; és egy nem kellően ütőképes hadsereg, amely képtelen biztonságot szavatolni. Milyenek így az ország kilátásai? Semmilyenek. Milyenek lehetnek egy tálibokkal történő megegyezéssel? Talán jobbak. Afganisztán mindenesetre padlón van. Változatlanul.
Németh Áron Attila
