A Kurd Munkáspárt hétfőn újabb robbantást követett el Isztambul egyik rendőrőrse ellen, miután Törökország az Iszlám Állam elleni fellépésével párhuzamosan a kurd függetlenségért harcoló terrorszervezetet is igyekszik meggyengíteni. Ankara a nyár folyamán több fronton is offenzívába lendült, az összetett stratégia tétje nem kisebb, minthogy Törökország a Közel-Kelet legerősebb hatalmává váljon.
Augusztus tizedike véres napként vonul be a török történelembe, miután egymást követően a Kurd Munkáspárt (PKK) és a radikális baloldali Forradalmi Népi Felszabadító Párt is terrortámadást követett el Isztambulban egy rendőrőrs, illetve az Egyesült Államok konzulátusa ellen. A két támadás között hivatalosan nem tudtak a hatóságok mindeddig kapcsolatot felmutatni, azonban a két szervezet korábban is működött már együtt a török állammal szemben. Törökországban az elmúlt hónapok során egyre rendszeresebben követnek el terrortámadásokat. Először a kommunista szélsőségesek használták ki a korábban miniszterelnöki tisztséget betöltő Recep Tayyip Erdogan államelnök vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) visszaélései nyomán kialakult elégedetlenséget, és hajtottak végre emberrablást és merényleteket. A helyzetet súlyosbította, hogy a korábbi kivárást követően Ankara keményen lecsapott az Iszlám Állam logisztikai hátterét alkotó törökországi sejtjeire, a kezdeti szakaszban mintegy ezer gyanúsított letartóztatása a PKK-t és a kommunista szélsőségeseket is érintette. A török külpolitika fordulata július végén tetőzött be, miután Ankara az Egyesült Államok rendelkezésére bocsájtotta a szír határhoz közeli İncirlik-i légitámaszpontot, amely jelentősen növeli az amerikai csapásmérő képességet az Iszlám Állammal erőivel szemben. Ezzel egy időben a török légierő, megsértve Irak szuverenitását, légitámadásokat hajtott végre a PKK határon túli állásaival szemben. A stratégia utolsó eleme egy 90 kilométer mély biztonsági zóna kialakítása lenne Szíria északi részén, amelyet török támogatással a Nyugattal együttműködő felkelők foglalnának el.
("A kurdoknak markáns véleménye van az erdogani politikáról", f: theguardian.com)
Természetesen nem véletlenül váltott sebességet a török bel- és külpolitika, amely a kurd kérdésben korábban megegyezésre törekedett a PKK-val, az Iszlám Állammal szemben pedig kivárt, és fontosabbnak tartotta az Aszad rezsim legyőzése nyomán egy szunnita, iszlamista Szíria kialakulásának elősegítését. A hónapok óta érlelődő fordulat oka a nagyhatalmak kiegyezése Iránnal, amely függetlenül attól, hogy az amerikai Kongresszus jóváhagyja-e a nukleáris megállapodást (amúgy pedig minden bizonnyal Obama elnök keresztül tudja vinni akaratát) Iránt évek óta nem tapasztalt kedvező helyzetbe hozza. A perzsa állam gazdaságának talpra állásával és a százmilliárd dollárt meghaladó eddig zárolt vagyonának felhasználásával megerősítheti pozícióit a Libanontól Közép-Ázsiáig terjedő térségben. Török szemszögből ez elfogadhatatlan fejlemény lenne, így megkezdődött Ankara versenyfutása az idővel, hogy bebiztosítsa, hogy a Földközi-tengerig terjedő síita tengely ne jöhessen létre, elvágva ezzel a törökök hatalmának kiterjesztését déli irányba. Egyrészt az İncirlik-i légitámaszpont átadásával Törökország igyekszik visszanyerni az Egyesült Államok jóindulatát, amelyre nagy szüksége lesz a következő években, hiszen az Iránnal kötendő kiegyezés nem jelenti azt, hogy a régióban megszűnne a befolyásért való küzdelem a török-iráni-arab háromszög között. Másodsorban a kurdok előretörését igyekszik visszaverni a török vezetés, ehhez pedig a PKK-t meg kell gyengítenie, egyben a szíriai biztonsági zóna kialakításával ketté akarja vágni az egyre erősödő szíriai kurd erőket. Végezetül az eddigi közvetett szíriai beavatkozással szemben a törökök egyre aktívabban fogják támogatni a szír felkelőket, egyrészt mert az Iszlám Állam immár komoly nemzetbiztonsági fenyegetést jelent Törökországra nézve, másrészt Aszad megbuktatása és így Irán kiszorítása Szíriából nem várathat magára.
("Szükségük van egymásra" - Erdogan és Obama, f: ynetnews.com)
A török külpolitikai fordulat belső mozgatórugói azonban legalább ennyire érdekesek. A legutóbbi választásokon a kormányzó AKP nem szerezte meg az abszolút többséget, így koalíciós kormányzásra kényszerül vagy előrehozott választásokra kerül sor. A két legnagyobb parlamenti párt, az AKP és a Köztársasági Néppárt (CHP) nagykoalíciójáról folytatott tárgyalások ugyanakkor nem haladnak jól, a pártvezetők most csütörtöki találkozója után eldőlhet, hogy visszatér-e a stabilitás a török politikai életbe, amelyre igen nagy szüksége van a külpolitikai fordulatot végrehajtó államnak. Egy novemberi, előrehozott választások után (bár a kiszivárgott információk alapján Erdogan elnök ezt a megoldást támogatja) egyáltalán nem biztos, hogy az AKP tudna javítani mostani pozícióján. Az erősödő terrorveszély, a nyílt beavatkozás a szíriai konfliktusba, a súlyosbodó gazdasági bajok megjósolhatatlan irányba csoportosíthatják át a pártok szavazóbázisát. Belpolitikai stabilitás ide vagy oda, Ankarának komoly leckével szolgálnak majd az elkövetkezendő hónapok, hiszen a regionális nagyhatalmiság kezdeti lépéseivel egyszerre érzékelheti a felelősségvállalás okozta belső nyomást és mindeközben meg kell birkóznia a többfrontos, elemeiben összefüggő konfliktussal a déli határai mentén.
Csepregi Zsolt
