Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök minden igyekezete ellenére az Iránnal kötött nukleáris megállapodás hamarosan életbe lép, így a következő évtizedben Izrael ádáz ellenségének befolyása jelentősen megnövekszik a Közel-Keleten. A zsidó állam vezetőinek be kell látniuk, hogy országuk hosszú távú fennmaradása kizárólag azon fog múlni, hogy a Nyugat és a szunnita arab államok mennyire tartják hasznosnak Izrael létét.
Barack Obama amerikai elnök szerint soha nem avatkozott még bele olyan mértékben az Egyesült Államok belpolitikájába külföldi vezető, mint ahogy azt az elmúlt hónapokban Netanjahu teszi. Az izraeli miniszterelnök kampánya, amellyel igyekszik az amerikai Kongresszusban elérni, hogy leszavazzák a nagyhatalmak és Irán között megszületett nukleáris megállapodást, komoly fejfájást okoz az amerikai elnöknek. Természetesen a Republikánus párt képviselőit nem kell nagyon győzködnie, ők amúgy sem bíznak abban, hogy az Obama által keresztülvert megállapodás képes megakadályozni, hogy Irán idővel atomfegyverhez jusson, azonban a napokban több vezető Demokrata képviselő is bejelentette, hogy nemmel fog szavazni. Komoly presztízsveszteség mellett mindenesetre Obama - minden bizonnyal - képes lesz vétóerejét felhasználva keresztülvinni a megállapodást, ez az azonban az amerikai kormány és a zsidó állam közötti viszonyt évtizedek óta nem tapasztalt mélypontra juttatja majd.
Annak ellenére, hogy a nemzetközi sajtóban kizárólag Netanjahu politikai manővereivel foglalkoznak, Izraelben is komoly kritika éri a miniszterelnök stratégiáját. Mind a parlamenti ellenzék, az értelmiség jelentős része, és ami ennél is fontosabb, a katonai és hírszerzési elit is azt kívánja, hogy a miniszterelnök a szélmalomharc helyett igyekezzen a megállapodás életbelépését követő napra fókuszálni. A Netanjahu politikáját ellenzők szerint a számos sebből vérző megállapodás alkalmat ad arra, hogy a zsidó állam minden korábbinál nagyobb mértékű segítséget kérjen, és kapjon az Egyesült Államok kormányától, amely csúcsminőségű katonai eszközökben és a nemzetközi politikai színtéren, különösen az ENSZ Biztonsági Tanácsában nyújtott amerikai támogatásban nyilvánulhatna meg.
("Mindenhol mindent bevet" - Netanjahu az ENSZ-ben, f: hu.euronews.com)
Az izraeli kritikusok szerint Netanjahu politikája elhibázott, mivel még abban a fiktív esetben is, ha az Egyesült Államok elállna a szerződés megkötésétől, az üzletre és befolyásra éhes európai államok, és különösen Kína és Oroszország már ugrásra készen állnak, hogy lebontsák az Iránt gazdaságilag gúzsba kötő szankciók rendszerét. Magával a nukleáris megállapodással szemben az izraeli közélet egységesen szkeptikus, kétséges az abban lefektetett ellenőrzési mechanizmus hatékonysága, Irán továbbra is fejlesztheti ballisztikus rakétáit és a legnagyobb kérdés, hogy mi fog történni 10-15 év múlva a megállapodás lejártával, amikor Irán újra szabadon végezhet nukleáris tevékenységet, mindenféle kiemelt ellenőrzés nélkül. A szerződés ellenzői egyetlen tényezőt hajlamosak elfelejteni, hogy Irán már jelenleg is csupán karnyújtásnyira, legfeljebb egy évre van az atomfegyver kifejlesztésétől és egy nukleáris létesítményei ellen végrehajtott katonai támadás se vetné vissza programját néhány évnél nagyobb mértékben. Így a bő egy évtizedes nyugalom minden bizonnyal a legtöbb, amire Izrael jelenleg számíthat. Ez a nyugalom természetesen viszonylagos, hiszen Irán, a szankciók lebontásával járó megnövekedett anyagi lehetőségeivel jelentősen növelheti befolyását Libanonban, Szíriában, Irakban és Jemenben, ezzel mind Izraelnek, mind a vele kvázi szövetséges szunnita arab államoknak számolnia kell és a mögöttük álló Nyugatnak is.
A legfontosabb tényező, amely az izraeli közszereplők számára sokszor nem nyilvánvaló, amikor országuk fennmaradását féltik az, hogy Izrael sosem lesz képes szigorúan önerőből katonailag megvédeni magát, akár van Iránnak atomfegyvere, akár nincs. Amikor 120 évvel ezelőtt a budapesti születésű Herzl Tivadar megalkotta a politikai cionizmus ideológiáját a mozgalom lobbi tevékenységének alappillére volt, hogy a zsidó állam létrejötte és fennmaradása attól függ, hogy a külső hatalmak mennyire tartják azt hasznosnak saját érdekeik szempontjából. Ennek megfelelően Herzl egy német, majd angol protektorátusként képzelte el Izraelt, amelyre a Nyugat szövetségesként és a keresztény szent helyek védelmezőjeként jobban lehet számítani, mint az omladozó Oszmán Birodalomra, másrészt felszívja Európa, különösen az Orosz Cárság nem kívánt zsidó tömegeit, harmadrészt anyagi támogatást nyújt a Török Birodalomnak és végezetül az európai zsidósággal együtt beáramló tőke és technológia felvirágoztatja a zsidó állam és az azzal határos területek arab közösségeit.
("Valaki szerinte csak ennyi volt az iráni megállapodás", f: zerohedge.com)
Izrael fennmaradása ma is ugyanezektől a tényezőktől függ, csupán a szereplők változtak meg némileg a térképen. A zsidó állam léte elsődleges fontosságú, mint az Európai Unió délkeleti kapuja, a jelenlegi migrációs nyomás és a Közel-Kelet destabilizáció közepette már jobban értékelhető, hogy a Nyugatnak egy stabil és kellően kiszolgáltatott szövetségese van a Földközi-tenger keleti végén. Obama elnök stratégiája épít is erre a kiszolgáltatottságra, hiszen a zsidó állam éppen az a tényező, amely egyszerre nagyon gyenge a régió másik három hatalmi blokkjához képest (Törökország, a szunnita arab államok és a most felemelkedőben lévő Irán), ugyanakkor katonai képességeit tekintve elég erős ahhoz, hogy bármelyik oldalra állva komoly fenyegetést jelentsen a többiekre. Így válik a hidegháború után Izrael újra az Egyesült Államok közel-keleti hatalmi egyensúly tervében fontos elemmé, ennek a folyamatnak az eredménye a mostani szaúdi-egyiptomi-izraeli közeledés is. Végezetül földrajzi elhelyezkedése, tőkegazdagsága és fejlett technológiája miatt elsőrangú kereskedelmi partnere lehet a szomszédos arab államoknak, ezt láthatjuk napjainkban az izraeli földgázexport külpolitikai szempontok szerinti szabályozásában, hiszen a zsidó állam gazdasági érdekeit félretéve Egyiptom és Jordánia megkerülhetetlen energiabeszállítója kíván lenni 2018-tól kezdődően, emellett a vízgazdálkodás területén is igyekszik összefonódni arab szomszédjaival.
Netanjahu jogosan retteg Irán felemelkedésétől, azonban mint Dore Gold, az Izraeli Külügyminisztérium főigazgatója is elmondta egy nyilatkozatában, bár kormánya az utolsó pillanatig harcolni fog az nukleáris szerződés elfogadásával szemben, amint az valósággá válik, úgy megkezdik az egyeztetést szövetségeseikkel Irán feltartóztatásának garantálásáról, különösen a nukleáris program területén. A mostani válsághelyzet ellenben újra rávilágít Izrael örök dilemmájára, amely független szeretne lenni, azonban külső garantor nélkül képtelen biztosítani fennmaradását. Az izraeli döntéshozóknak ezért az elkövetkezendő évtizedben erősíteniük kell külpolitikájuk azon vonalát, hogy kéretlen-kelletlen eljátsszák a most kialakuló új közel-keleti hatalmi egyensúlyban rájuk szabott szerepet és hasznosságukkal biztosítsák a Nyugat katonai garanciáját és arab szomszédaik jóindulatát.
Csepregi Zsolt
