Argentína után, ahogyan azt a blogon előre is jeleztem (Jobboldali fordulat járja be Dél-Amerikát?), Venezuela is felkerült a rendszerváltó latin-amerikai országok térképére, hiszen 1999 óta az országot irányító Hugó Chávez, majd az ő 2013-ban bekövetkezett halála után Nicolás Maduro első alkalommal könyvelhetett el vereséget választásokon. Igaz, rögtön a legnagyobbat is. De ez az országban eluralkodó politikai-gazdasági helyzet, és az emberek lelkiállapota ismeretében csöppet sem meglepő. A Partido Socialista Unido de Venezuela (Venezuelai Egységes Szocialista Párt) csupán 55 helyet szerzett meg a 167 tagú törvényhozásban, az ellenzéki kerekasztal (Mesa de la Unidad Democrática), beleértve a három indián képviselőt, 112 mandátuma mellett. Ez tehát azt jelenti, hogy Madurónak meg vannak számlálva a napjai a több mint száz éves Miraflores palotában.
December hatodika kétségkívül emlékezetes marad mind a „chávizmus” hívei, mind pedig az ellenzéki pártok támogatói számára. Ez az a nap ugyanis, amikor Venezuela történelmet írt és eltemette a XXI. századi szocializmust, egy időre legalábbis biztosan. Amikor Tibisay Lucena, a Consejo Nacional Electoral (Nemzeti Választási Tanács) elnöke kevéssel éjfél után bejelentette az ellenzék győzelmét a törvényhozói választásokon, hatalmas örömünnep vette kezdetét Caracas utcáin és az egész országban. A győzelem mértékét valószínűleg maga az ellenzék sem merte volna ilyen meggyőzőnek remélni pár héttel ezelőtt. Tizenhat éve folyamatosan sértik meg Venezuelában az emberi jogokat, hallgattatják el az ellenzék vezető prominenseit, sértik meg az alkotmányt és nem utolsósorban sanyargatják saját népüket. Ennek parancsolt megálljt a lakosság nagyobb része, akik elmentek múlt vasárnap szavazni.
("Sikerült", f: bbc.com)
A részvételi arány fölöttébb meggyőző volt, majdnem a lakosság 75 százaléka gondolta úgy, hogy véleményt formál az elmúlt 16 évről. Ez a győzelem szabad kezet ad az ellenzéknek minden téren, de a két legfontosabb vitathatatlanul Maduro elmozdításának közjogi lehetősége – 101 szavazat kell hozzá a Nemzetgyűlésben (Asamblea Nacional) – és a sarkalatos törvények (Leyes Orgánicas) megváltoztatása. A választások rendben zajlottak, azonban a Nemzeti Választási Tanács (CNE) az ellenzék által meghívott nemzetközi megfigyelők megbízóleveleit visszavonta, miután azok szóvá tették, hogy nem a törvény által előírt időben – helyi idő szerint este hatkor – zártak be a szavazókörök. A CNE még este kilenc után sem rendelte el azok egységes bezárását mondván, hogy még sokan szeretnének szavazni. Jorge Quiroga, Bolívia ex-elnöke (2001-2002) egyértelműen a kormányzópárt államilag támogatott helyzetbe hozásáról beszélt az eset kapcsán. Quiroga mellett visszavonták még Andrés Pastrana, Kolumbia ex-elnöke (1998-2002), Mireya Moscoso, Panama ex-elnöke (1999-2004), Luis Alberto Lacalle, Uruguay volt elnöke (1990-1995), Laura Chinchilla, Costa Rica volt elnöke (2010-2014), valamint egy másik ex-costa-ricai elnök, Miguel Ángel Rodríguez (1998-2002) megbízólevelét. A parlament elnöke, Diosdado Cabello a volt elnökök Venezuelából való azonnali kiutasítását szorgalmazta.
A fentiek fényében azonban vizsgáljuk meg, hogy milyen közvetlen politikai jövő vár a jelenlegi kormánypártra, és a december 6-i győztes ellenzéki kerekasztal pártjaira. Ahogyan arra már Venezuela politikatörténete is szolgált példával, de felhozhatom akár a térség más országait is, a nagyarányú vereség és nyugodtan kijelenthetjük protest-szavazat rövid úton elindítja a lejtőn az ország eddigi politikai vezetését; még akkor is, ha a mostani választások nem elnökválasztások voltak. A „chávizmus” megroppant, és a jövőben az irányzaton belül is törés várható, élesedhet álláspontom szerint a harc a katonai vonal (amelynek feje, Diosdado Cabello, a Nemzetgyűlés elnöke, jelenlegi „kettes számú vezér”, a hogy a venezuelai sajtó nevezi) és a civil vonal között, melynek egyértelműen a jelenlegi elnök (korábbi buszsofőr) a szellemi vezetője. Ez a belső harc még jobban meggyengíti majd a kormányzópártot és magát Madurót is, akinek immáron nem csupán előre, hanem oldalra és hátra is kell néznie. Maduro a kampányban kijelentette, hogy ő és hívei készek polgárháborút is szítani, ha az kell ahoz, hogy a „chávizmus” vívmányait megvédjék. A venezuelaiak többsége azonban békét akar és elutasítja az erőszak minden formáját, ezt a leadott szavazatok iránya is világosan tükrözi. Egyetlen esélye Madurónak az lehet, még ha hajszálnyi is, már amennyiben politikailag valamelyest túl akarja élni ezt a számára ínséges időszakot, hogyha gyökeresen megváltoztatja stratégiáját. Szembemenve akár saját radikálisaival, és párbeszédet, kompromisszumokat, a megállapodás iránti készséget helyezi előtérbe, ahogyan a Castróék vezette Kuba teszi, de mégiscsak hatásosan és nem utolsósorban, hihetően. Minden más esetben hirtelen politikai halottá válik ő maga és pártja is. És még ebben az esetben sem garantált a túlélés, de a felsoroltak meglépése nélkül biztosan nem.
("Nem az ellenzék híve", f: bbc.com)
Érdekes, de nevezhetném érthetetlennek is azonban, hogy a venézek többsége mind a mai napig nem utasítja el szükségképpen a XXI. századi szocializmust, hanem csupán annak végrehajtásával nem ért egyet. Alberto Aranguibel az országban ismert politológus szerint ahelyett, hogy csökkenne a hűség a forradalmi folyamat iránt a lakosság körében, erősebb lesz ezzel a vereséggel. Hozzá kell tennem azonban, hogy Venezuelában ő a „chávista” vonal fő politológusa. Ami az ellenzéket illeti, őket az összefogás és a közös célért való harc minden oldalról összezárta, mindvégig tudták, hogy csak egymásra számíthatnak. A mostani győzelmük megnyithatja számukra az utat az újabb politikai sikerek felé, gondolok itt regionális szintre, de akár az elnöki szék mihamarabbi elhódítására is. De ez nem lesz olyan egyszerű, főleg akkor nem, ha az általam a kormányról fentebb jósolt forgatókönyv nem jön be, és marad a Maduro-adminisztráció radikális, a „chávizmus” eszméjét foggal-körömmel védő álláspontja fikarcnyi kompromisszumképesség hiányában. Ez esetben a kormánytól kezdve a Legfelsőbb Bíróságig bezárólag minden fronton akadályozhatják az ellenzék munkáját. Az anarchia és az erőszak szítása régi, és eddig valljuk be jól bevállt „chávista” fegyverek, ezek véleményem szerint árthatnak az ellenzéknek. Kérdés talán az, hogy milyen mértékben? Egyetlen esélyük, már a törvényhozásban elnyert többség mellett az egység lehet. Ezt az egységet kell még erősebbé tenni, ezzel is megtartva a „chávizmus” híveit, mert az jól látszik, hogy az ellenzék győzelme a Nemzetgyűlésben nem csupán saját híveiknek volt köszönhető, hanem szerepe van benne a Chávez-rendszer korábbi támogatóinak is, akik közül szép számmal szavaztak december 6-án az ellenzék jelöltjeire. Nézeteim szerint más lehetőség az ellenzék számára nem mutatkozik, vagy ha igen, egyáltalán nem garancia semmire.
("Vereséget szenvedett, de még nem győzték le" - Nicolás Maduro, f: larepublica.ec)
Külpolitikai szempontból kényelmes helyzetben van az ellenzéki kerekasztal, hiszen a térség jelentős országai, mint Brazília és Argentína üdvözölték a győzelmüket, sőt, Brazília odáig ment, hogy Venezuela vonatkozásában a demokráciát kifejező győzelemről beszélt. Egyedül Bolívia elnöke, Evo Morales nevezte elgondolkodtatónak az eredményeket aláhúzva, hogy tanulmányozni kell, hogyan védjék meg a „demokratikus forradalmakat”, hiszen a „birodalom nem alszik”, és geopolitikai ellenőrzés alá akarja vonni a kontinens országait. A térség országainak vezetői közül egyedül Raúl Castro, Kuba elnöke és Daniel Ortega, Nicaragua első embere volt az, aki december 6 – a után támogatásáról biztosította Nicolás Madurót és kormányát ahelyett, hogy gratulált volna a venezuelai ellenzéknek az elért győzelemhez. Mindeközben az első teendője az újonnan megválasztott Nemzetgyűlésnek, amely 2016. január 5-én alakul meg a politikai foglyok szabadon bocsátása érdekében tett lépés kell, hogy legyen. Jelenleg több, mint ötven politikai foglyot tartanak bebörtönözve országszerte. Lilian Tintori, a 14 évre ítélt Leopoldo López felesége reményének adott hangot, hogy a Karácsonyt már szerettei körében ünnepelheti az ellenzéki politikus, de erre kevés esély mutatkozik, ugyanis Maduro bejelentette, hogy semmiféle amnesztiatörvényt nem támogat. Mario Vargas Llosa irodalmi Nobel-díjas író és volt perui elnökjelölt (1990) is sürgette a politikai foglyok szabadon bocsátását annak a reményének hangot adva, hogy Venezuela a demokratikus országok közösségébe fog hamarosan tartozni és a szó szoros értelmében vett jogállammá válik.
("Édes a siker íze", f: bbc.com)
Az biztos, hogy ami mostanság Venezuelában történik, az rányomja bélyegét és nagymértékben meghatározza valószínűleg a latin-amerikai politikát az elkövetkezőkben. Mauricio Macri győzelme után azt a kérdést tettem fel, hogy melyik ország követi Argentínát a sorban most, a venezuelai ellenzék győzelme után is ugyanazt a kérdést kell feltennem: melyik ország lesz az, amely Venezuelát követi a sorban? Merthogy lesz ilyen latin-amerikai ország, abban egészen biztos vagyok.
Erőss Bulcsú