Az elmúlt hónapokban befelé forduló Kairó látványosan tért vissza a regionális politika színpadára, hiszen miután hosszú éveken keresztül hiábavalóan igyekezett kibékíteni a palesztinokat, most éppen a politikai káoszból kiemelkedve sikerült ezt elérnie. Mindez azért különösen meglepő, mivel az utóbbi egy évben a Fatah kiváló stratégiai érzékkel készítette elő a független palesztin állam (újbóli) kikiáltását, amely ellen eddig úgy tűnt, az egyre inkább elszigetelődő Izrael semmit se tehet. Első lépésben a latin-amerikai államokat nyerte meg a Ciszjordániát nagyrészt uraló Fatah, amely létszámát tekintve komoly ütőkártyát jelentene egy, az ENSZ Közgyűlésében megtartandó szavazáson. A számszerű többséggel (amely az ENSZ legtöbb fórumán amúgy is adott a palesztin ügy támogatóinak) azonban nem elégedhetett meg a Fatah, igyekezett megnyerni a nyugati demokráciákat is a független palesztin állam kikiáltásához, ezzel Izraelt egy korábban szinte elképzelhetetlen kényszerhelyzetbe hozva. Az elmúlt egy év palesztin diplomáciájának legnagyobb húzása az volt, hogy miután Obama amerikai elnök kérte a ciszjordániai zsidó építkezés teljes befagyasztását, ezt a követelést a Fatah a béketárgyalások előfeltételévé tette, így megbénítva azokat. Az izraeli-palesztin konfliktust minél hamarabb megoldani kívánó nagyhatalmak számára egyre tarthatatlanabbá vált az érdemi párbeszéd hiánya a felek között és éppen ezért, élen Franciaországgal, hajlandónak mutatkoztak elfogadni a palesztin állam egyoldalú kikiáltását, ráadásul a hatnapos háborút megelőző izraeli, jordán és egyiptomi fegyverszüneti vonalak mentén.

 

("Megegyeztek", forrás: www.telegraph.co.uk)

 

Minden együtt volt tehát, hogy a Fatah kikerülve az Izraellel való alkudozást, nagymértékben javítsa tárgyalási pozícióit, továbbá úgy tűnt az izraeli vezetésnek nincs is semmilyen terve arra nézve, hogy mihez kezdjen akkor, ha a világ államainak elsöprő többsége rábólint Palesztina megszületésére. Éppen ezért különös, hogy a Fatah félredobva az eddig mérnöki precizitással és kiváló időzítéssel végrehajtott stratégiáját, amelynek része volt az intézményi és a gazdasági építkezés, a biztonsági helyzet megszilárdítása Ciszjordániában és a már említett diplomáciai hadjárat, inkább belement egy kétes eredményű kiegyezésbe a Hamasszal. A két szervezet rövid polgárháborút vívott 2007-ben, amelyben a Fatah erőit egyszerűen kizavarták a Gázai övezetből. Az összecsapás mintegy 120-150 Fatah-fegyveres életébe került és pusztán Izrael fizikai jelenléte akadályozta meg a további vérontást a felek között. A Hamasz által képviselt politika azonban rossz fényt vet a most kialakulóban lévő palesztin egységkormányra, a nagy nehezen megnyert európai támogatókat elriaszthatja, továbbá minden kételyt felold, miszerint az Egyesült Államok végül szembehelyezkedne Izraellel a palesztin kérdés kapcsán. Véleményem szerint továbbá a palesztin állam kikiáltását követően jóval könnyebb lett volna a Fatahnak, mint a palesztin nép egyetlen igazi képviselőjeként megjelenni, ezzel aláásni a Hamasz külföldi támogatását és végezetül visszaszerezni a Gázai övezet feletti uralmat.

 

Izrael ezzel a mostani fejleménnyel tulajdonképpen egy diplomáciai katasztrófától menekült meg, legalábbis átmenetileg, hiszen a zsidó állam elszigetelődését mi sem jelzi jobban, minthogy az elmúlt hónapokban az izraeli városok ellen indított intenzív rakétatámadások híre szinte át sem ütötte a nyugati demokráciák ingerküszöbét, a Netanjahu-kormány minimális támogatást kapott az eszkalálódó összecsapások során. A palesztin egységkormány létrejötte után azonban már nem Izrael lesz lépéskényszerben, hanem a Hamasznak kell a nyugati hatalmak számára emészthetővé tennie a politikai céljait, amelyek ma a zsidó állam elpusztításában csúcsosodnak ki és a szervezetet több országban terrorista csoportként tartják nyílván. A mostani fejlemények jóval több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, a legfontosabb ezek közül, hogy a soron következő palesztin választásokon miként fognak az eddig ellenséges szervezetek kampányolni egymás területén, illetve mit fognak szólni az izraeli biztonsági erők, ha az eddig a Fatahval közösen üldözött Hamasz aktivisták elkezdenek beszivárogni Ciszjordániába a kiegyezés ürügyén.

 

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a nagy öngól közben egy kisebbet is sikerült azért belőniük a Fatah vezetőinek, a kairói megállapodást követő sajtótájékoztatón elhangzott, hogy „most véget érhet Palesztina megszállása, a történelem utolsó megszállása”. Érdekes szemléletre vall ez a kijelentés, hiszen eltekintve attól a kérdéstől, hogy vajon Izrael megszálló hatalom-e, kíváncsi lennék, miként vélekedik a retorikai fordulat kiötlője a Nyugat-Szaharában állomásozó marokkói csapatokról, az észak-kaukázusi orosz politikáról, az azeri-örmény konfliktusról és még sorolhatnám. Azért tartom ezt a látszólag ártatlan kijelentést nagyon fontosnak, mivel rámutat arra az igen veszélyes várakozásra, miszerint a független Palesztina megalakulása után egy csodás és békés korszak köszönt majd a világra, márpedig egyáltalán nem biztos, hogy nem a mélyen megosztott és relatív szegénységben élő palesztinok fognak először egymás torkának esni a korábban említett 2007-es események példájára, ezzel tovább veszélyeztetve a régiós stabilitást. A tartós béke megteremtése sajnos nem ilyen egyszerű folyamat és nem lehet egyoldalú lépésekkel elérni.

 

Csepregi Zsolt