Egyre biztosabb, hogy a Eurogroup volt vezetője, Jean-Claude Juncker lehet az Európai Unió talán legbefolyásosabb szervének, az Európai Bizottságnak a következő elnöke. Természetesen a posztért még hivatalosan versenyben van Martin Schulz is, ám a szocialista jelölttel ellentétben – úgy tűnik – a néppárti Juncker élvezi Angela Merkel német kancellár támogatását. Jó-e vagy rossz az EU számára, ha egy olyan rutinos és kipróbált európai politikus, mint amilyen a volt luxembourgi miniszterelnök lesz a Bizottság következő elnöke?
A DiploMaci rendszeres olvasói tudhatják, hogy finoman fogalmazva sem vagyok az EU elkötelezett híve (példa itt és itt). Ettől függetlenül azonban a szövetséget hasznosnak és üdvösnek gondolom az egész kontinens számára, amit a gazdasági integráció, és legfőképp a belső piac, fényesen bizonyít. Úgy gondolom, aki ezeket a sikereket és előnyöket (pl. uniós források) nem hajlandó elismerni, vagy látni, beleértve a prosperitással együtt ránk köszöntő nyugalmat, az olyan folyamatokat nem ismer el, amelyek mára már tények. A nemzetek nem gyilkolják egymást, miközben hidak, autópályák, kerékpárutak épülhetnek kilométer számra, demokratikus kormányok váltják egymást, és béke van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akár az elmúlt évekre, akár az elmúlt évtizedekre büszkék lehetnének európai vezetői. A listát már sokan, sok helyen leírták, így én magam is, hogy az EU például mennyire nem a választókért dolgozik, vagy, hogy teljes működése a túlbürokratizáltságon és az átláthatatlanságon alapszik. Meggyőződésem szerint, és ezzel szerencsére nem vagyok egyedül, ezt az EP-választás is alátámasztja, hogy a kontinens lakosainak elege van a hitegetésből, abból, hogy mindig még több EU kell, legyen szó akár gazdasági kilábalásról, a bevándorlók helyzetéről, vagy a médiaszabályozásról. Nem több unióra, több elszámolhatatlan bürokratára, meg levitézlett politikusra van ugyanis szükség, hanem egy alapjaiban újragondolt szövetségre. Ehhez a célhoz viszont Juncker tragikus választás lenne, hiszen ő maga a mai diszfunkcionális Európai Unió.
Minden rendben… amíg hatalmon vagyok
Bár az idén hatvan éves politikus életrajzát fellapozva látható, hogy mindig meggyőződéses EU-párti volt. Részt vett a maastrichti szerződés megalkotásában, nyolc évig vezette az euróövezet tagországait tömörítő Eurogroup-ot, kétszer félévig volt az Európai Tanács elnöke, és Jacques Santer bizottsági elnöksége alatt volt még munkaügyekért felelős uniós biztos is. Azonban éppen az ő aktív ténykedése alatt vált az Európai Unió azzá az egy helyben toporgó szövetséggé, amit ma látunk.
(Jean-Claude Juncker, f: www.zeit.de)
Természetesen a felelősség nem csak az ő vállát nyomja, dehogy ő biztosan egyike azoknak (ideértve például szocialista ellenlábasát, a német Martin Schulz-ot is), akiknek „sokat” köszönhetnek az európai választók, az biztos. Ennek alátámasztására pedig érdemes három tőle vett idézetet és egy jól ismert ügyet hozni, hogy láthatóvá váljon Juncker valós politikai motivációja és ars poeticája:
„Mindannyian tudjuk, hogy mit kellene tennünk, csak nem tudjuk, hogyha ezt megtesszük, akkor utána hogyan fognak minket újraválasztani.” (Juncker a gazdasági reformokról)
„A monetáris politika egy nagyon fontos terület. Erről titokban kell egyeztetnünk, a Eurogroup-on belül (…) Készen állok arra, hogy emiatt nem tartanak majd kellően demokratának, de komoly akarok lenni (…) Én a titkos, zárt ajtók mögötti vitákért vagyok.” (Juncker az európai gazdasági válságról)
„Döntünk valamiről, és hagyjuk állni, hogy lássuk, mi történik. Ha senki nem veri ki a balhét, márpedig ez gyakran előfordul, hiszen kevesen értik miben is egyeztünk meg, folytatjuk lépésről lépesre az utat, ameddig már nem lehet visszafordulni.” (Juncker az uniós döntéshozatalról)
Persze azon lehet vitatkozni, hogy ezek az idézetek mennyire kiragadott szövegfoszlányok, mennyire gondolta őket komolyan, vagy, hogyha Juncker akkor még így is vélekedett, ma már biztosan nem. Ezeket el lehet mondani. Az viszont tény, hiszen ezt tükrözik nyilatkozatai, életútja, és uniós források, hogy Juncker világéletében a brüsszeli tárgyalótermek félhomályát kedvelte, ahol minden civil kontroll nélkül néhány politikus eldönthet egy cigi és egy pohár bor mellett minden fontos kérdést. Erről tanúskodik amúgy a fentebb említett hírhedt ügye is, amiért 2013-ban a luxembourgi parlament lemondásra kényszerítette. Egy napilap cikksorozata után ugyanis kiderült, hogy miniszterelnökként tudnia kellett róla, hogy az ország titkosszolgálata politikusokat hallgat le, vezetőik privát használatra vesznek maguknak luxustermékeket, és kellő kenőpénz fejében bárkinek segítenek eljutni döntéshozókhoz. Juncker azonban mégsem tett semmit annak érdekében, hogy ez ne így legyen.
Összefoglalva tehát Jean-Claude Juncker a múlt EU-ját képviseli, felfogásban és elérendő célokban különösképpen, éppen ezért a megválasztása, ami sajnos egyre valószínűbb, hatalmas baklövés lenne Európa részéről. Hiszen vele nemhogy radikális reformokat, de még a szokásos polkorrekt, végletekig kompromisszumos, se előre-se hátra döntéseket sem lehet majd meghozni. Köldöknézés, állandó patthelyzet, szélsőségek megerősödése, és a lassú elmúlás lesz az EU jussa Junckerért. Kár érte.
Németh Áron Attila