A tegnapi nappal Szijjártó Péter, eddigi miniszterhelyettes és parlamenti államtitkár foglalta el a Brüsszelbe távozó Navracsics Tibor helyét a Külgazdasági és Külügyminisztérium élén. Ennek kapcsán két cikkben, két szemszögből foglalkozunk a kinevezés hátterével. Ismét Pro/Kontra a DiploMacin!

Szijjártó Péter: Kontra – Németh Áron Attila

Még tavaly télen, 2013-as összegző és 2014-es kitekintő cikkemben írtam arról, hogy számomra az idei év egyik legizgalmasabb külpolitikai kérdése a magyar külügyminiszter-váltás lesz. Az elmúlt hónapok fejleményeit látva azonban ez a lelkesedés alábbhagyott bennem. Elsősorban azért, mert a szakma iránt elkötelezett elemzőként bíztam benne, hogy a Martonyi-féle ideológia- és értékalapú külpolitika csinálást egy hasonló kaliberű és gondolkodású személyiség követi majd. Nem mintha Martonyit jó, vagy sikeres szakpolitikusnak gondolnám. Ám tény, számomra ő még mindig inkább megtestesíti azt, amit egy külügyesnek kell, mint a leendő külügyminiszter. Szijjártó ugyanis nekem, ha nem is teljes egészében, de valahol a máig értelmezhetetlen Göncz Kinga vonalat képviseli.

Az előbbi kijelentésemet három állítással igyekszem alátámasztani: 1) Szijjártó soha nem dolgozott a külügyben, nem volt nagykövet, 2014 tavasza előtt nem volt semmilyen kapcsolata a minisztériummal, annak apparátusával és szakértelmével. Adott tehát egy miniszter, aki azokat a kipróbált embereket, akik neki komoly tanácsot adhatnának, nem ismeri. Illetve nem ismeri azokat a külpolitikai stratégiaalkotásban fontos rendszereket sem, ami egy régóta ott, vagy ezen a szakterületen dolgozó számára természetesek, ergo hiányzik belőle a megfelelő tudás és szakértelem. 2) Szijjártó nagypolitikai értelemben tapasztalatlan, mutassanak bármit is kinevezései, hazai médiaszereplései. A volt államtitkár a Külügyminisztérium előtt ugyanis nem volt miniszter, nem irányította és felügyelte több száz ember munkáját, de még csak parlamenti frakciót sem vezetett soha. Egy olyan intézmény élén már pedig, ami elsődlegesen felel a hazánkról alkotott külföldi kép formálásáért – és ami tudhatóan nem mostanában éli reneszánszát – súlyos problémákat okozhat egy olyan politikus kinevezése, aki nem kellően tapasztalat egy óriási szervezet vezetésében. 3) Szijjártó nem egy autonóm személyiség. Ezt persze sokan érdemként említik vele kapcsolatban. Egy olyan helyzetben viszont, amibe manapság hazánk leledzik (ahol a legtöbb rólunk szóló cikk inkább negatív, mint pozitív hangvételű), egy politikus, aki nem képes a mindenkori kormány véleményét árnyaltabban megfogalmazni, ezzel mintegy mediátori szerepet betölteni a miniszterelnök és kormánya, valamint a külföld között, újabb károkat okozhat az országnak.

("Magyarország új külügygazdasági minisztere", f: www.valasz.hu)

Persze ezekre ellenérvként felhozható, hogy már pedig Szijjártó szakmailag felkészült, tapasztalt és, hogy egyetlen korábbi külügyminiszter sem volt autonóm, mert a pozícióból eredően nem is lehet. Felkészült, mert évek óta külgazdasági területen tevékenykedik. Tapasztalt, mert 2002 óta országgyűlési képviselő, valamint több, médiafigyelmet vonzó politikai poszt birtokosa. Nem autonóm, de a múlt példáit elnézve ez nem újdonság, elődeivel ellentétben viszont legalább miniszterelnöki bizalmas, kellő kormányzati beágyazottsággal. Ezek ismert és hivatkozható, hiteles tények, ahogy Mészáros Tamás kolléga saját "Pro" cikkében maradéktalanul kitért rájuk. Ezen nincs mit vitatkozni.

Ellenben amivel lehet, az hazánk általános külpolitikai felfogásának változása, amit a miniszterváltás tökéletesen szemléltet. A korábbi euroatlanti elköteleződésű, erősen értékelvű és nyugatos Martonyi helyett stabilan érkezik egy a nyugat-kelet határán egyensúlyozni akaró, ideológiamentes, alapvetően a külpolitikát a csupasz haszonszerzés oldaláról megközelítő fiatal politikus és stratégia. Szijjártó Péter kinevezése tehát az értékelvűséget sutba dobó kormányzati politika újabb fontos fejezete. Ezzel persze sokaknak nem lesz problémája. Ahogy vélhetően azzal sem, hogy Szijjártó külügyminiszterként tulajdonképpen ismét buldózerszerű miniszterelnöki- és kormányszóvivőként fog funkcionálni, mentesen minden önálló gondolattól és véleménytől. De összességében miért is lenne egy olyan országban, ahol Göncz Kingából külügyminiszter lehetett.

Ebben az egészen történetben tehát nem is az a szomorú, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter lehet, miért ne lenne, a miniszterelnök a kormányzati stratégiát maradéktalanul végrehajtó pártkatonákat, nem a diplomácia protokollt jól ismerő önérzetes és karakán értelmiségieket akar, és ennek ő tökéletesen megfelel. Nem számít a tudás, a tapasztalat, csak a fellépés és a lojalitás. Ez is egy felfogás. Hazánk érdeke viszont szerintem egy olyan nemzetközi stratégia lenne, ami nem a nyugat iránti kritikátlan elköteleződés (pl. 2002-2010), vagy a minden nyugatos ideológiától mentes külpolitika-külgazdaság (pl. 2010-2014) primátusában hisz, hanem a kettő okos elegyében. Ez az egyetlen irány, ami szavatolhatná sikerünket a nemzetközi politikában, és ez az, amitől a rendszerváltás óta a legtávolabb állunk. Hívják az aktuális külügyminiszter Jeszenszkynek, Kovácsnak, Martonyinak, vagy Szijjártónak. Nem találtuk ki eddig, hogy kik vagyunk a világban, és ezt az új külügyminiszterrel sem fogjuk.    

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.