Idén év elején megjelentettünk egy cikket arról, hogy szerintünk milyen lesz a világpolitika 2013-ban. Ebben az írásban voltak olyan pontok, amelyek bejöttek, de voltak olyanok is, amelyek nem különösebben. Például Mexikóra vagy Japánra valóban érdemes volt odafigyelni (ezekről itt és itt írtunk), de mondjuk Mongóliára már kevésbé. Részben emiatt úgy döntöttünk, hogy a mostani ünnep alatt nem egy nagy összefoglaló, 2014-re előretekintő cikket közlünk, hanem olyan írások sorozatát, melyekben szinte az összes szerkesztőnk mesél arról, hogy szerinte mi volt 2013 legfontosabb külpolitikai eseménye és miért, illetve, hogy szerinte mire érdemes figyelnetek 2014-ben.
Kellemes Ünnepeket Nektek, és jó olvasást!
Nekem: 2013
Nekem az idei év egyértelműen legfontosabb külpolitikai eseménye Margaret Thatcher volt konzervatív brit miniszterelnök halála volt. Erről akkor, 2013 áprilisában, érzésem szerint méltóképpen meg is emlékeztem. Úgy érzem azonban, hogy így év végén érdemes még egyszer visszatérni hozzá, mert Lady Thatcher elvesztése nem csak a számomra oly kedves Egyesült Királyság, de egész Európa, sőt, megkockáztatom, az egész világpolitika számára szomorú fejlemény. Az ok pedig, hogy miért gondolom, az-az, hogy Thatcher bárónő az egyik utolsó nemzetközileg jegyzett politikus volt, aki azokat az intézkedéseket hozta meg, amelyekről folyamatosan beszélt. Nála nem volt mellébeszélés, félremagyarázás, pálfordulás. Egyértelmű mondatok voltak, egy rendkívül egyenes asszonytól. Természetesen, ahogy áprilisban írtam, lehet és kell vitatkozni Thatcher politikájáról, annak létjogosultságáról abban a korban, pozitív és negatív hatásairól, de egy dolog elvitathatatlan tőle, hogy sok más politikussal (akkor és most) ellentétben, Margaret Thatchernek elvei voltak és világos értékrendje, és abból nem engedett senki és semmi kedvéért.
Joggal ugorhatnak be ilyenkor Jean-Claude Juncker, volt luxembourgi miniszterelnök szavai, aki egyszer azt mondta, hogy az európai politikusok nagyon is jól tudják, hogy milyen intézkedéseket kellene meghozniuk azért, hogy kirántsák országaikat a süllyesztőből, csak azt nem tudják, hogy ezek meghozatal után hogyan érjék el azt, hogy újraválasszák őket. Meggyőződésem szerint ez a gyáva és szűklátókörű felfogás az, amely azt a döntésképtelenséget és görcsös választóknak megfelelni akarást hozta magával, ami Európát odajuttatta, ahol most tart. Nem is csoda hát, hogy azok a vezetők, akiket legalább valamennyire Thatcher utódnak lehet nevezni, azok mind az öreg kontinensen kívül élnek. De a bárónő és a mexikói Pena Nieto vagy a japán Sinzó Abe közé sem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen utóbbiak közül igazán még egyik sem tett le semmit az asztalra. Tény azonban, hogy ellentétben sok más politikussal, ők legalább ígéretet tettek arra, hogy felforgatják országukat, amely a szakadék szélére sodródott, és ennek megfelelően bele is kezdtek a változtatásba. Dehogy sikerrel járnak-e és, hogy emiatt később újraválasszák-e őket, mint egykor Margaret Thatchert, erősen kérdéses. Én a korábbi tapasztalatokból kiindulva hajlok arra, hogy Nieto és Abe is visszavonulót fúj majd, mint például a magát hatalmas reformernek tartott Nicolas Sarkozy, vagy Barack Obama, de ne legyen igazam, és legyenek legalább Európán kívül méltó Thatcher követők – akár jobb-, akár baloldalon –, hátha a tettek és az eredmények később hozzánk is begyűrűznek az öreg kontinensre.
Szerintem: 2014
Számomra a következő év egyik legizgalmasabb külpolitikai eseménye a magyar külügyminiszter váltás lesz. Részben, mert nem biztos, hogy lesz. Részben pedig, mert nem látszik senki, aki Martonyi Jánostól átvehetné a stafétabotot. E két megállapításból az elsőt könnyű magyarázni, hiszen a jelenlegi kormányzati ciklus közepét leszámítva nem merült fel a külügyminiszter lemondása, esetleges leváltása. De tulajdonképpen miért is merült volna: Martonyi kívülről korrekt politikusnak tűnik – esetében még talán a szakpolitikus kifejezés sem feltétlenül túlzó –, kiváló modorral, jó nemzetközi kapcsolatokkal és megítéléssel. Innen nézve tehát, kora ellenére, megfelelő lehet a poszt továbbvitelére. Vannak azonban olyanok, mint például Németh Zsolt (parlamenti ügyekért felelős államtitkár, KÜM), Győri Enikő (Európai Uniós ügyekért felelős államtitkár, KÜM), Csák János (brit nagykövet), vagy Szijjártó Péter (külügyi- és külgazdasági államtitkár, Miniszterelnökség), akik egy esetleges lemondást / leváltást követően biztosan felmerülnének, mint lehetséges utód. Az, hogy egy ilyen helyzetben ezek a személyek végül magukat jelöltetnék a miniszterelnöknél, vagy érdemeik alapján maguktól merülnének fel, szinte mindegy, hiszen a végső döntés mindig a kormányfőnél, illetve a kormánynál lesz.
Én a magam részéről mindenesetre, ha Martonyi János 2014-ben valóban nem folytatja és a jelenlegi kormány valóban újráz – amire a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok alapján van esély –, akkor szakpolitikust, vagy komoly diplomáciai tapasztalattal rendelkező jelöltet szeretnék látni pótlás gyanánt. Ez a megállapítás és igény persze egy kormányváltás esetén felálló új kormányzattal szemben is megvan, mert inkább egy Somogyi Ferenc – Balázs Péter – Martonyi János, mintegy Kovács László – Göncz Kinga vonal legyen tovább erősítve, mert el kell a hiteles magyar politikai arc külföldön. Bízzunk benne, hogy így lesz!
Németh Áron Attila
