A német koalíciós lejtmenet krónikája több pontból vizsgálható. Az alkancellár-külügyminiszter és egyben liberális pártelnök, Guido Westerwelle ellentmondásos, olykor-olykor még az arroganciát sem nélkülöző külügyminiszteri viselkedése ugyanúgy felelős a koalíció népszerűtlenségéért, mint a szabaddemokraták pusztán piacpárti, egydimenziós kurzusa. Ennek az elutasítottságnak a másik fontos eredője a vezető helyett ügyvezető igazgatóként működő kancellár konfliktuskerülő, bizonytalannak ítélt magatartása, illetve az, hogy sok szakértő szerint a kereszténydemokraták Merkel vezetésével konzervatívokból középutas egyvelegpárttá váltak, szociáldemokrata értékek pragmatikus szószólóivá. A német választó ma azt látja, hogy egymással kormányozni akaró, de együtt mozdulni mégsem képes pártokat kaptak; hogy vágyakkal indult a kormányzás, mégsincs béke. Amikor éppen nem dúlnak koalíciós viták, gyenge alapokon születnek kompromisszumok. Állandó a döntésképtelenség látszata, lassúnak tűnik a döntés-előkészítés, a döntéshozatal. Az elnapolt reformok csak súlyosbítják a kormányzati impotencia sokakat dühítő látszatát, amire a Merkel által fémjelzett víziómentes kormányzás, az „erős kéz” hiánya húz fakó fényű koronát. Westerwelle és Merkel így lett álompárból egy céltalannak tűnő kormányzás két gúzsba kötött kulcsfigurája.

 

 

(Merkel és Westerwelle, forrás: www.morgenpost.de)

 

Az állam közben egyre távolabb kerül állampolgáraitól, a kancellár pedig mintha nem akarná észrevenni, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok – ő csendben kormányoz, nem érvel, nem mutat utat, a szemlélő számára pedig úgy tűnik, hogy Németországban semmi sem változik. Eközben a gazdaság – iránytű nélkül, de - egy hullámhegyre kapaszkodva újra növekszik. Az ország továbbra is gépipari exportjából tartja fenn magát, ami globális konjunktúra időszakában a német nettó exportot tovább növeli ugyan, de ez a fogyasztás belső növekedését legkevésbé sem stimulálja, az emberek a megtakarításaikat növelik csupán. Ördögi kör ez, ahol exportpiacai beszűkülésével Németország nehéz- és könnyűipari cikkek hatalmas, roskadozó raktárává válik. Éppen ezért koalíciós csörték helyett útmutatásra és struktúrákat átalakító reformokra van szükség ahhoz, hogy Németország fejlődési pályája a jövőben ne kizárólag a külső kereslet ingadozásaitól függjön.

 

A kihívás óriási, mert egy többszörös exportvilágbajnokot kell gazdasági struktúrájának alapvető újragondolására bírni a fenntartható növekedés biztosítása érdekében. Ilyen körülmények között a mozdulatlanság több, mint bűn. Ez már hiba.

 

Schmidt András