A multikulturalizmus eszmeisége az elmúlt húsz évben vált igazán divatossá, ha úgy tetszik trendivé. A rendszerváltás óta mögöttünk hagyott hosszúévek sorában a kelet-európai utazók, köztük magam is, mindig tátott szájjal figyelték, hogy olyan nyugati nagyvárosokban, mint például London, Párizs, Berlin, vagy éppen Amszterdam a keresztények, zsidók, muzulmánok, színesbőrűek és fehérek nyugodtan és békében tudtak egymás mellett élni. Képtelen voltam felfogni, hogy ezt a fantasztikus miliőt, ennyi különböző emberrel, hogyan lehetett létrehozni. A választ sem én, sem pedig a környezetembe tartozók nem tudták megadni. Sikerült nekik és kész.

 

 

Európa keleti felén tehát nem láttunk mást, minthogy nyugaton létezik az ún. olvasztótégely, hogy mindenki egyenlő és szabad, nálunk helyette rasszizmus és elutasítás vár mindenkire, aki MÁS. Nálunk párthovatartozástól függetlenül aggódott fiatal és öreg, munkás és értelmiségi, hogy mi lesz akkor, amikor afrikaiak és ázsiaiak ezrei öntik majd el utcáinkat, amikor nemhogy a szomszéd kultúráját, de nyelvét sem fogjuk érteni. Bár ez az idő még nem jött el, hiszen országunk közel sincsen kitéve olyan nagyarányú bevándorlásnak, mint Németország vagy Franciaország, de tény, amíg a mindenkori kormányok a romák integrációját sem tudják megoldani, addig sok jóra nem számíthatunk, főleg úgy, hogy most már egyértelmű, a multikulturalizmus nyugaton is megbukott. Angela Merkel beszéde amúgy csak egy a sok vélemény közül, ami ezen állítás tényét erősíti, hiszen a romák francia (korábban olasz) kitoloncolása, a niqab (tradicionális muzulmán női viselet) viselésének több országban történő betiltása, az egyre érzékelhetőbb idegenellenesség (egy felmérés szerint Németországban már a megkérdezettek 55 százaléka gondolja az arabokról, hogy kellemetlen emberek – szerk.) és a szélsőjobb térnyerése (Hollandia, Dánia, Svédország, stb.) mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a multikulti bukását nyugodt szívvel kimondhatjuk.

 

 

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nehézségekre, a társadalmi feszültségekre duplán rá kell játszani, hiszen az beláthatatlan következményekkel járhat, de az biztos, hogy a néhai Pim Fortuyn és Thilo Sarazzin véleményét nem lehet és nem szabad egy legyintéssel lesöpörni az asztalról, mondván, hogy ezek az emberek rasszisták. Az egyszerű válasz ugyanis az, hogy azért még nem feltétlenül idegengyűlölő egy ember, mert nevén nevezi a problémákat. Az arabok és egyéb betelepülő népek nyugati beilleszkedése a legtöbb európai országban gondot okoz és ez nem lehet véletlen. A helyi kultúra és nyelv elutasítása, a helyi társadalomba való beilleszkedés elutasítása és az agresszív reakció a jogos állami számonkérésre csak néhány azok közül a problémák közül, amik ide jutatták Németországot és vele együtt az Egyesült Királyságot, Hollandiát, Belgiumot és meg annyi más nyugat-európai államot.

 

 

A kiélezett helyzet dacára persze létezik/létezhet megoldás, de ehhez mindkét félnek tanulnia kell. Az európai politikusoknak és a helyieknek látni kell, hogy sajnos nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a betelepülőket ténylegesen integrálják. Nem követelték meg a helyi nyelv tudását, nem követelték meg az olyan programokban való részvételt, ami a beilleszkedésüket segíthette volna és nem készítették fel sem a lakosságot sem pedig egymást arra, hogy mit is jelent az, ha törzsi szokásokban hívő embereket telepítenek például az Oxford Street közelébe. De tanulnia kell a bevándorlóknak is, mivel az, hogy ideáig jutott a helyzet nem csak a befogadók hibája. A helyi kultúra, nyelv, intézményrendszer és jogrend zsigeri elutasítása, valamint a folyamatos vádaskodás a saját helyzetüket ásta alá. A befogadó társadalom jelentős részének elutasítása érzésem szerint nem a bőrszínek szól, nem annak, hogy valaki mondjuk kongói, hanem annak, hogy a bevándorlók nem akarnak beilleszkedni, hogy ők nem pakisztáni származású britek szeretnének lenni, hanem pakisztániak Nagy-Britanniában és ez az út nem járható, soha nem is volt az, csak eddig sajnos nem láttuk.

 

 

Véleményem szerint tehát Angela Merkel szavai nem azt jelentik, nem azt kell, hogy jelentsék, hogy a bevándorlóknak nincs helye az Unióban, mert igen is van helyük. De akkor, és csak is akkor, ha képesek végre elfogadni és tiszteletben tartani azokat játékszabályokat és értékeket, amiket a helyi többségi társadalom a magáénak vall, mert csak így érhető el az, amire azt hittük, hogy már rég elértük, vagyis a békés egymás mellett élés.

 

Németh Áron Attila