Ostromállapot alakult ki Egyiptom több nagyvárosában, miután a tunéziai tüntetések sikere nyomán felbátorodott egyiptomiak is elfoglalták az utcákat Hoszni Mubarak elnök távozását követelve. A demonstrációk jellege országszerte változó, akár még egy városon belül is lehetséges, hogy az egyik helyszínen békésen zajlanak az események, és negyed órára onnan kiégett rendőrautók és halottak jelzik a zavargások útját. Mindezidáig több mint száz halálos áldozatról érkezett jelentés, a sérültek száma több ezres nagyságrendű.

 

("Igaz barátok?" - Barack Obama és Hoszni Mubarak)

 

Az egyiptomi hatóságok a tömegkommunikációs eszközök korlátozásával igyekeznek megakadályozni a tüntetők önszerveződését. A demonstrációk résztvevői, tunéziai társaikhoz hasonlóan mobiltelefonon és az internetes közösségi hálózatokon koordinálják akcióikat, ezért többek között a Facebook és a Twitter szolgáltatásait is korlátozzák az egyiptomi biztonsági szervek. A szerveződések jellegéből is látszik, hogy nem a hagyományos rendszerellenes politikai csoportok állnak a megmozdulások hátterében, hanem a sokkal nehezebben ellenőrizhető, aktív és kiábrándult egyiptomi fiatalság képezi a tiltakozás fő erejét. Természetesen mind a Muszlim Testvériség, mind más ellenzéki politikusok igyekeztek kihasználni a tüntetéseket saját törekvéseikre, azonban a tiltakozások fő célja Mubarak elmozdítása, nem pedig más elnökaspiránsok támogatása, és főleg nem bármilyen iszlamista berendezkedés szorgalmazása.

 

Szombaton már rohamléptekben zajlottak az események, Mubarak lemondatta a kormányát és estére már kiderült, hogy az alelnöki tisztségre Omar Szulejmánt, miniszterelnöknek, pedig a légierő volt főparancsnokát javasolta az elnök. Szulejmán az egyiptomi nemzetbiztonsági szolgálatok nagyhatalmú és kiváló külföldi kapcsolatokkal rendelkező főnöke volt, már korábban is az elnöki pozíció egyik várományosaként tartották számon. A mostani kinevezése is ezt az öröklést készítheti elő, mivel Hoszni Mubarak népszerűtlensége minden bizonnyal lehetetlenné teszi, hogy valamelyik fiának adhassa át a hatalmat, ami eddig az esélyesebb forgatókönyvnek számított. Márpedig az elnök távozása már igencsak érik, mivel amellett, hogy a jelek szerint a népnek elege van harminc éves uralmából, már el is múlt 82 éves.

 

A tüntetéseknek azonban egyhamar nem fog vége szakadni, mivel a cél nem egy új, Mubarakhoz hű kormány, hanem az elnök távozása. Ez pedig láthatóan nem fog megtörténni, a zavargások jelenlegi szintje mellett. A következő napok fejleményei nagyban függnek a hadsereg döntésétől, meddig hajlandó támogatni az elnököt, mikor fognak a tüntetők oldalára állni és így átmenteni a fegyveres testületek befolyását a Mubarak utáni korszakra. Sok múlik tehát a demonstrációk jellegén is, mivel ha választás elé kerül a haderő, hogy megbuktatja az elnökét, vagy pedig vállalja saját népének lemészárlását, kérdéses, hogy mekkora véráldozatra hajlandó rászánni magát. Iránban több ezreknek kellett meghalniuk, mire a fegyveres erők átálltak az iszlám forradalom oldalára, Tunéziában azonban száz halálos áldozat sem kellett ahhoz, hogy a hadsereg tisztjei megtagadják a tömegbe lövetésre adott parancsot.

 

Egyiptomon áll vagy bukik a Tunéziából kiindult „forradalmi hullám” jövője, amennyiben itt sikerül egy kormányátalakítással és rendezett örökléssel lezárni a lakossági elégedetlenség mostani csúcsát, ez esetben nem várható nagyobb megmozdulás az arab világ többi országában. Azonban, ha a tüntetőknek sikerül megdönteniük a Mubarak rendszert, ez felbátorítaná a többi arab ország lakosságát is, és ez több rezsim bukását hozhatja a következő hónapokban. A jordániai és a jemeni politikai helyzet már jelenleg is igencsak instabil. Az pedig, hogy mi jönne a valóban korrupt és autokratikus rezsimek bukását követően, az több mint kérdéses. Egy biztos, a hadseregek, a demokratikus erők és a térség iszlamista csoportosulásai (amelyek természetesen nagyon különböző árnyalatokban léteznek) is igyekeznének kihasználni, ezzel tovább veszélyeztetve a közel-keleti térség stabilitását.