Az elmúlt hetekben szép számmal találkozhattunk az iráni teokratikus rezsim egyes vezetőinek diadalittas és büszke nyilatkozataival, amelyekben az arab országokon végigsöprő forradalmi hullámot éltették, sőt azokat az 1978-1979-es iráni iszlám forradalom által ihletettnek könyvelték el a nagyközönség előtt. Mindeközben azonban megtették a megfelelő lépéseket, hogy a hazai ellenzékük ne merészeljen hasonló módon aktivizálódni, tömegesen tartóztatták le az ismert rendszerellenes aktivistákat, megfélemlítve ezzel mindenkit, aki az arabokhoz hasonlóan a politikai rendszer demokratikus nyitását követelte volna. Az összehangolt megfélemlítési műveletek ellenére utcára vonuló tiltakozókat pedig az iráni rendfenntartó szervek könnygázzal, sőt, néhány esetben éles lőfegyverrel zavarták szét hétfőn, így estére a tiltakozások gócpontjait sikerült is nagyrészt felszámolni.

 

("Nép kontra Politika", forrás: sanfranciscosentinel.com)

 

Az ellenzéki megmozdulások további sorsa egyelőre bizonytalan, azonban nem valószínű, hogy jelentős sikert érhetnének el, mivel szervezeteik jelenleg sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint 2009-ben, amikor a hatalom már egyszer keményen eltiporta a nagy valószínűséggel elcsalt elnökválasztások miatt kibontakozott tiltakozásokat. A mostani események azonban a hazai következményektől függetlenül is komoly csapást jelentenek a perzsa állam szinte összes külpolitikai aspirációjára. A tavaly decemberben elindult forradalmi hullám, amely Észak-Afrika és a Közel-Kelet arab államainak nagy részén végigsöpörve most Iránba ért, szinte mindenhol bizonyos fokú nyitásra és a népnek tett gesztusokra kényszerítette az országok autokrata vezetéseit. Egyedül Iránban tűnik úgy, hogy a diktatórikus rezsim teljességgel érzéketlen a nép követeléseire és a párbeszéd minden formáját elutasítva számolja fel újfent az ellenzéki megmozdulásokat. Az Al Jazeerának köszönhetően az arab közvélemény értesül arról, hogy az ünnepelt forradalmi hullámot az iráni rendszer nem tűri saját országában, csak a vele ellenséges viszonyban lévő muszlim államokban élteti. A perzsa állam évtizedes vágya, hogy ne csak a síita muszlimok vezetője lehessen, hanem, hogy maga mögé sorakoztassa fel a teljes iszlám világot (legalábbis Indiától nyugatra), ezzel, úgy tűnik, minden alapját elvesztette. Az iráni iszlám forradalom által kialakított rendszerről így bebizonyosodott, hogy nem lehet modellje a szabadságra és a politikai rendszert alapjaiban meghatározó új társadalmi szerződésre vágyó arab országoknak.

 

A Közel-Keletért folytatott küzdelemben Irán eddig sikert sikerre halmozott, Libanonban óriásira növelte befolyását a Hezbollah szervezetének kormányzati pozícióinak erősödésével, a Gázai övezetben az általa kegyelt Hamasz uralkodik és az iraki síiták hatalmának növekedésével is Irán szerepe nőtt meg a térségben, a perzsa állam nukleáris programját pedig egyelőre még mindig képtelen a nemzetközi közösség a bevett ellenőrzési mechanizmusok alá kényszeríteni. Most azonban úgy tűnik kirajzolódott az iráni térnyerés természetes felső korlátja, mivel a rendszer rugalmatlansága és diktatórikus jellege csak további utálat tárgyává teszi azt az arabok szemében, nem pedig követendő példának. Ezekből a fejleményekből a külpolitikai doktrínáját az utóbbi években újraalkotó Törökország nyerhet a legtöbbet és válhat a Közel-Kelet vezető hatalmává, elhalászva ezt a szerepet Irán elől. A török demokrácia modellértékű lehet az arab országok számára, rohamosan növekvő pénzügyi ereje pedig éppen az olyannyira szükséges elengedhetetlen forrásokat biztosíthatja a térség államainak, amelyekkel a nemzetközi szankciók hatására megroppant iráni gazdaság nem szolgálhat.

 

A mostani forradalmi hullám hatására tehát a Közel-Kelet négy nagy játékosából kettő átmenetileg mindenképpen meggyengült, hiszen Egyiptom saját belügyeivel lesz elfoglalva, Irán határon túli népszerűsége pedig, bármilyen gyorsan veri is le az ellenzéki tüntetéseket, komoly károkat fog szenvedni. Törökország viszont megerősödve kerülhet ki a változásokból, mivel őszinte támogatója volt a megmozdulásoknak, az Amerikai Egyesült Államoktól markánsan különböző álláspontot fogalmazott meg, Izraellel pedig vállalta az újabb diplomáciai konfrontációt, ez pedig mind tovább növeli a presztízsét az arab világban. Nem szabad azonban leírni a perzsa államot, mivel a mostani visszalépés az eddig követett stratégiájának megváltoztatására ösztönözheti, amely a Közel-Kelet, főként Libanon és Irak stabilitásának veszélyeztetését vonhatja maga után, amennyiben Irán az eddigi befolyási övezetében még az eddiginél is konfrontatívabb politikára vált, illetve, ha újabb frontvonalakat igyekszik nyitni a Közel-Keletért folytatott küzdelemben.