Vasárnap este a francia elnök, Nicolas Sarkozy újabb cseréket jelentett be kormányában, melyek a külügyi-, belügyi- és védelmi tárcákat érintették. Ám míg az utóbbi kettőnél a váltás némileg meglepő, addig Michéle Alliot-Marie külügyminiszter asszony leváltása senkit sem érhetett meglepetésként, hiszen ez a döntés már jó ideje a levegőben lógott. A poszt új felelőse Jacques Chirac volt elnök bizalmasa, Alain Juppé, akitől Sarkozy komoly változásokat vár, legalább is szavakban biztosan, mivel elemzők szerint a valóságban marad szinte minden a régiben.
Nicolas Sarkozy vélhetően jó döntést hozott Alain Juppé külügyminiszteri kinevezésével, hiszen a mértékadó francia lapok szinte mindegyike komoly, magabiztos és nagy tiszteletnek örvendő politikusként mutatja be a volt elnök, Jacques Chirac egykori bizalmasát. Juppé amúgy a védelmi miniszteri posztot volt kénytelen feladni, amit így Gérard Longuet, Sarkozy pártjának (UMP) egyik prominense örököl. A kabinet átalakítása elérte még a belügyminisztériumot is, ahol az eddigi miniszter, Brice Hortefeux helyén az elnök egyik közeli szövetségese, Claude Guéant teljesít majd szolgálatot. A távozók közül természetesen a legérdekesebb Alliot-Marie helyzete, aki lényegében egy francia politikai legenda. A 64 esztendős volt külügyi felelős ugyanis azon kevés politikusok egyike, aki hosszú pályafutása alatt képes volt – ha csak egy rövid ideig is – a négy legfontosabb miniszteri posztot (védelem, külügy, belügy, igazságügy) viselni. Így nem csoda, hogy Alliot-Marie szebb befejezésről álmodott, de azok után, hogy a francia média lassan egy hónapja a magánéletével, illetve miniszteri ténykedésével foglalkozott, gyorsan felszámolt minden lehetőséget a méltóságteljes távozásra.
(Michéle Alliot-Marie és Nicolas Sarkozy, forrás: www.lefigaro.fr)
Ha őszinték vagyunk, azért belátható, hogy feltételezhetően a vége felé már maga a külügyminiszter asszony sem láthatott más kiutat, mint a lemondás / lemondatás. Hiszen az még csak egy dolog, hogy a tunéziai események kirobbanásakor Alliot-Marie biztosította az elnyomó Ben Ali rezsimet, hogy a franciák készek beavatkozni a kormányerők oldalán, de miután kiderült, hogy a múltban mind a politikus, mind pedig annak családja kapott különböző ajándékokat Ben Alihoz közel álló köröktől, onnantól a kérdés nem az volt, hogy vége lesz-e a sikeres politikai karriernek, hanem az, hogy mikor. A választ február 27-én megkaptuk, miután Sarkozy végleg megelégelte a folyamatos média figyelmet, mely miniszterére és kormányára irányult. A legtöbb elemző szerint ugyanakkor az elnök előbb is megléphette volna a kabinet újbóli átalakítását, mivel egyértelmű volt, hogy az Alliot-Marie keltette hullámok nem fognak egyhamar lecsillapodni. Mégis, Sarkozy talán bízott benne, hogy képes lesz eloltani a tüzet, mert minden népszerűség növelő intézkedésre és döntésre szüksége van, mint egy falat kenyérre. Ezzel amúgy nincs egyedül, hiszen korábban már Jacques Chirac is elsősorban a külügyi eredményeinek köszönhette belpolitikai megerősödését. Természetesen nem olyan biztos, hogy Sarkozy is képes lesz megcsinálni ezt a bravúrt, de az, hogy meg fogja próbálni, biztos, mert meg kell próbálnia, nincs más lehetősége. Az elnök népszerűségi mutatója ugyanis ma valahol 30 százalék környékén van, ami finoman fogalmazva sem hízelgő. Főleg szembe állítva a legvalószínűbb kihívóval, Dominique Strauss-Kahnnal, akinek az elfogadottsága kb. 60 százalékos. Sarkozy számára azonban a legkellemetlenebb mutató mégis inkább a választási hajlandóság, mivel a legfrissebb mutatók alapján a francia választók 56 százaléka DSK-t választaná.
Nicolas Sarkozy tehát előre menekül, hisz nem is tehet mást. Elsőnek lemondatta a média és az ellenzék által támadott külügyminiszterét, majd kinevezte az egyik legkedveltebb és legvisszafogottabb politikusát a megüresedett posztra. Másodsorban új Észak-Afrika politikát hirdetett, melynek középpontjában a diktatórikus rezsimek ellen felkelők és az ő terveik támogatása áll. Harmadrészben pedig új külpolitikát jelentett be, mely értékelvűségen és nem gazdasági érdekeken alapszik. Sarkozy tehát előre menekül, de minden bizonnyal későn.
Németh Áron Attila
