Ahhoz, hogy igazán megértsük azt a belpolitikai állóháborút, amely jelenleg az Egyesült Államok szövetségi szintjén zajlik, meg kell értenünk a két párt politikai céljait. A Republikánus Párt álláspontja letisztultabb: szavazóbázisuk a jólétben élő, inkább keresztény hátterű, középkorú vagy idősebb szavazók, közülük is elsősorban a fehérek. Ennek a rétegnek – éppen a jó anyagi körülményeik miatt – elég magas (elsősorban jövedelemre vonatkozó) adóterheket kell elszenvednie a központi kormányzattól, melynek egy jelentős része a Demokrata Párt támogatói – azaz az alacsony jövedelműek, hátrányos helyzetű kisebbségek – körében kerül szociális támogatás néven kiosztásra.

 

A helyzet az ország gazdasági helyzete miatt is feszült. Az Egyesült Államok adópolitikája ugyanis jelentősen különbözik az Európaitól. A tengerentúlon sokkal magasabbak a jövedelem- és ingatlanadók, ugyanakkor nincsen áfa, márpedig ez az adónem viszonylag egységesen sújtja az egész társadalmat. Mindemellett relatíve kevesebb bevételből is gazdálkodik az állam, éppen ezért az Egyesült Államokban viszonylag ismeretlen fogalom az általános egészségügyi ellátás és a mindenkire kiterjedő állami nyugdíj. Így tehát kialakult egy bizonytalan egyensúly: kevés adót szednek be, azt is a viszonylag tehetősebbektől, és az nem kerül szétosztásra, hanem túlnyomórészt az oktatásba és a védelembe áramlik.

 

("Közös a felelősség" - Bush és Obama, f: www.msnbc.msn.com)

 

Ez az egyensúly bomlott meg az utóbbi tíz évben, ebben mind George W. Bushnak, mind pedig Barack Obamának jelentős szerepe van, hiszen Bush indította el ezt a folyamatot a 2001-ben bevezetett – elvileg ideiglenes – adócsökkentő-csomaggal, melyet aztán Obama tovább vitt. Ezek számtalan adónemet érintettek, és összességében leginkább a közép- és felső-osztálybeliek jártak jól az adóterhek csökkenésével. Bushnak kimondott célja is volt, hogy ezzel a költségvetést „megbéklyózza”, azaz olyan szigort kényszerítsen rá a költségvetésre, és ezzel az azt elfogadó Kongresszusra, hogy annak a lehető legkevesebb mozgástere maradjon a különböző támogatások kiosztása terén. Ezek az adócsökkentések idén jártak volna le, a Kongresszus azonban két évvel meghosszabbította azokat.

 

Bush a bevételek csökkentése mellett nem vitt végbe semmilyen jelentősebb kiadáscsökkentő programot sem, sőt, elindított két háborút, melyek tovább terhelték a már amúgy is feszes költségvetést. A gazdasági válság beköszöntével pedig tovább nőttek a terhek: a különböző válságcsökkentő programok újabb dollár milliárdokat jelentettek. Ezzel jelentősen meglódult az ország adóssága, amely 2010 végén már 14000 milliárd dollárnál tartott, tíz év alatt több mint a duplájára emelkedett. A folyamat pedig a jelen állás szerint hosszabb távon is fennmarad.

 

("A számok nem csalnak", f: www.thecomingdepression.blogspot.com)

 

Barack Obama egyik kiemelten fontos választási ígérete volt az országos egészségügyi ellátás kiterjesztése. Ez azzal járt, hogy a Medicare (65 évnél idősebbek számára fenntartott egészségügyi alap - szerk. ) és a Medicaid (rossz anyagi helyzetben élők számára fenntartott egészségügyi alap - szerk.) szövetségi programok költségvetése jelentősen megemelkedett. A republikánusok már a törvény megszavazásakor hevesen tiltakoztak, a 2010-es kongresszusi választások előtt pedig a program eltörlése mellett kampányoltak, az érintett csoportok ugyanis pont azok a társadalmi rétegek voltak, amelyek a legkevesebb adót fizetik a központi költségvetésbe.

 

Összességében tehát ezek a lépések vezettek el a most kialakult patthelyzethez. A költségvetési hiánya és az államadósság már rekordméreteket ölt (érdemes megtekinteni az ország adósságát számláló honlapot: itt), vagyis, vagy sürgős adóemelésre, vagy pedig kiadáscsökkentésre van szükség, ám a szembenálló felek éppen ebben a kérdésben nem tudnak megegyezni.