A brit Munkáspárt korábbi külügyminisztere, aki egyben a „New Labour” mozgalom egyik meghatározó alakja volt, friss vélemény cikkében azt elemezte, hogy mire lehet szüksége a szövetségeseknek, és ezen belül kiemelten a hadműveleteket irányító Egyesült Államoknak ahhoz, hogy az afganisztáni háborút végre valahára megoldják. David Miliband szerint ehhez elsősorban az amerikai Afganisztán-stratégiát kell teljesen új alapokra helyezni, ugyanis az kizárólag a katonai megoldásokra koncentrál, holott, véleménye szerint már sokkal fontosabb lenne valamiféle politikai beavatkozás. Miliband azzal érvel, hogy az egész konfliktust csak úgy lehet végérvényesen lezárni, ha az Obama adminisztráció végre rászánja magát arra, hogy részben egy asztalhoz üljön az általuk ellenségként kezelt tálibokkal, valamint, hogy részben hajlandó legyen fontos döntéseket delegálni más szövetségeseknek és szervezeteknek; a volt külügyminiszter erre a szerepre például kiválóan alkalmasnak tartja az ENSZ-t.

 

("A régi szép idők" - David Miliband és Hillary Clinton, f: www.mirror.co.uk)

 

Miliband azonban nemcsak elnagyolt, vagy ha úgy tetszik, tágan értelmezett javaslatokat tesz írásában, hanem több konkrét ötlettel is előállt. Így például szerinte a háború lezárásához szükséges lenne kinevezni egy hivatalos ENSZ tárgyalót (muszlim származású, egységes BT felhatalmazással!), aki világosan megfogalmazná a konfliktus megoldásának feltételeit és, aki lehetőséget biztosítana minden érdekelt fél számára, hogy azok egy közös tárgyalóasztal mellett elmondhassák, illetve megvitathassák véleményüket. A tárgyalásokra semleges területen, mondjuk valamelyik Öböl menti arab országban, vagy Törökországban kerülhetne sor. Hozzáteszi, hogy a tárgyaló folyamatosan jelentene az afganisztáni hadműveleteket irányító amerikai parancsnoknak (Petraeus tábornok) és szorosan együttműködne Hamid Karzai afgán elnökkel, akivel közösen dolgoznának ki megoldási javaslatokat. Emellett Miliband kitért még arra, hogy a helyzet sikeressége nagyban függ attól is, hogy az ENSZ tárgyalója vajon képes lesz-e az érdekelt feleket, vagyis, mind az afgán belpolitikai (értsd: törzsek), minden pedig külpolitikai (értsd: főleg Pakisztán) szereplőket tárgyalásra bírni, valamint elérni, hogy az ország területén részleges tűzszüneti zónák létesüljenek, ugyanis ezek szintén a feladatai lennének. Tony Blair volt tanácsadója, aki jelenleg amúgy „egyszerű” képviselő a brit Parlamentben továbbá megjegyezte, hogy mivel az arab tavasz miatt a világ figyelme elfordult Afganisztántól, a nyárra (Kabul) és télre (Bonn) tervezett szövetséges csúcsokon már szükséges lenne előterjeszteni a lehetséges politikai megoldások forgatókönyvét, mivel a katonai megoldás lényegében elbukott. Arról nem is beszélve, tette hozzá a politikus, hogy ezzel tulajdonképpen a 2014-es kivonulás is szinte lehetetlenné vált.

 

A kritikusok természetesen azonnal megtalálták a „majdnem” munkáspárti elnököt, mert attól még, hogy most érdekes felvetéseket tett, David Miliband azért mégiscsak (akarva-akaratlanul) azt a blairi apparátust képviseli, amelyik korábban az Egyesült Államokkal karöltve nyugodtszívvel rohanta le Afganisztánt, függetlenül attól, hogy Miliband akkor még nem volt külügyminiszter. Ráadásul a szakértők azt is megjegyzik, hogy megválasztása után Miliband mindvégig kiállt a szövetséges beavatkozás mellett, melyről Hillary Clinton amerikai külügyminiszterrel folytatott szoros viszonya is mindig árulkodott.