Egészen a múlt hét végéig relatíve nyugodtan csordogált az élet az EU-ban. A brutális megszorítások miatt kirobbant görög tüntetések elcsöndesedtek, az eurózóna tagállamai megbarátkoztak egy újabb görög mentőcsomag összeállításával, az EU vezetői pedig megbeszélést hívtak össze mára, hogy mindezt átbeszéljék. Azonban múlt pénteken, miután az olasz tőzsde 3.5 százalékpontot esett, valamint olyan hírek kaptak szárnyra, miszerint az ország bankjai közül jó páran bedőltek a nemrég elvégzett stressz-teszteken (terhelési próba, ami a pénzpiaci változások bankokra kifejtett hatását méri – szerk.), megindultak a találgatások, hogy vajon Olaszország is követi-e Görögországot, Portugáliát és Írországot az összeomlásba. Bár ez utóbbi (stressz-teszt) fejlemény még nem ténykérdés, hiszen az eredmények csak pénteken kerülnek nyilvánosságra, de maga a tudat, hogy ez az állítás akár lehetséges is lehet, sok helyi elemzőben és politikusban – beleértve persze a vezető Uniós tisztviselőket is – súlyos kételyeket ébresztett az ország valós helyzetét illetően. Sőt, ha még mindez nem lenne elég, közben kiderült az is, hogy az ország az euró bevezetése óta a legnagyobb prémiumösszeget köteles fizetni (Németországhoz viszonyítva) minden hitelfelvételnél.

 

 

("Valóssággá válhat az olaszok számára (is)", f: www.kaszil.freeblog.hu)

 

Nyilván nem meglepő, hogy ennek ellenére, a felmerült baljós kétségeket Silvio Berlusconi nem osztja, sőt, a miniszterelnök múlt héten egyenesen neki ugrott pénzügyminiszterének, a szakmai körökben igen nagyra tartott Giulio Tremontinak, aki szerinte kizárólag pénzügyi szempontból vizsgálja a gazdaságot. Berlusconi hozzátette, hogy ebben a kérdésben ugyanakkor a politika nélkülözhetetlen elem, hiszen kormánytagként, ahol konszenzusra épül minden döntés, ha a többség például adócsökkentés akar, akkor az adott miniszternek meg kell hajolnia a döntés előtt. Tremontit azonban ez láthatóan sem most, sem a múltban nem érdekelte, hiszen a miniszterelnök már többször támadta azért, mert nem hajlandó támogatni kormánya (pl. adócsökkentési) terveit. A „Lovag” pár hónapja odáig ment, hogy egyenesen miniszteri pozíciójának elvesztésével fenyegette meg a renitens Tremontit, de mindhiába. Amúgy sok szakértő számára a pénzügyminiszter éppen emiatt, vagyis, kőkemény hajthatatlansága miatt szimpatikus. Olaszországban ugyanis, főleg Berlusconi vezetése alatt, a miniszterekre jellemző szakmai felkészültség, céltudatosság és tartás a legritkább esetben előforduló személyiségi jegy. Bár hogyan is lehetne ilyenekről beszélni, amikor a kormány-, valamint a párttagjai között aktmodelleket, szépségverseny szereplőket és különböző szimplán „baráti” / ismeretségi kinevezetteket lehet találni.

 

Természetesen a kialakult helyzetet még így is vétek lenne leegyszerűsíteni mindössze politikai kedvezményezettekre, vagy akár Berlusconira, hiszen a problémák nem az elmúlt években, de nem is az elmúlt párban halmozódtak fel, hanem nagyjából az elmúlt évtizedekben, ráadásul folyamatosan. Ugyanakkor kár lenne tagadni, Olaszországnak komoly strukturális (politikai, gazdasági, stb.) nehézségei vannak, amik nem helyezik sokkal jobb pénzügyi helyzetbe, mint mondjuk a már bedőlt Írországot, Portugáliát és Görögországot. Ám a tudat, hogy ez az ország az előbb említett három kicsinél (összevetve!) közel kétszer nagyobb gazdasággal rendelkezik (Olaszország ezzel a harmadik legnagyobb Uniós gazdaság – szerk.), már érthetővé teszi az aggályokat, és az egyelőre még csendes pánikot. De ha a most megindult folyamatok maradnak, esetleg felgyorsulnak, vagy éppen az olasz gazdaságot eddig valahogy egyensúlyba tartó Tremontit menesztik, akkor az EU és az euró szörnyű nyár elé nézhet.