Hétfőn reggel vélhetően kéttípusú francia ember indult munkába. Az egyik, aki az előző este végig hallgatott interjún cseppet sem háborodott fel, mondván Dominique Strauss-Kahn volt IMF vezér is csak egy politikus, és mint olyan, soha nem mond igazat és soha nem ismer el semmit. Míg a másik, részben talán abban bízva, hogy egy ilyen mérvű bukás még a legdörzsöltebb politikust is őszinteségre sarkalja, mérhetetlen csalódottságot és dühöt érzet amiatt, mert vágya nem teljesült. Persze nem nagy titok, hogy a legfrissebb felmérések szerint az interjút megtekintők nagy része, beleértve több meghatározó sajtóorgánumot (Libération, Le Parisien, Le Monde) is, ez utóbbi csoporthoz tartozott.

 

Objektíven vizsgálva azonban a helyzetet, Strauss-Kahn, aki a botrány kirobbanásáig nem csak a szocialisták egyedüli komoly elnökjelölti befutója volt, hanem tulajdonképpen fél lábbal már az elnöki palotában érezhette magát, egyszerűen nem tehetett mást, minthogy cinikus álszomorúsággal a saját igazát védje. Ez a védekező állás pedig érzésem szerint minimum két okból fakad. Egyrészről, ha DSK az életben még legalább egyszer meg szeretné magát mérettetni bármilyen politikai választáson, ahhoz nyíltan nem ismerhet el semmit abból, ami az év elején történt; leszámítva persze a megbánást, vagy, ahogy ő fogalmazott, a „morális bukást”. Hiszen, ha így tett volna, azzal a saját maga már így is romokban heverő hírnevét tette volna végérvényesen tönkre. Másrészről, ha ügyesen játszik a szavakkal, az interjút készítő újságíróval, valamint mindehhez kellő megbánást tanúsít, akkor talán tud magának hagyni egy elhanyagolható méretű mozgásteret, amiből a jövőben akár egy komoly miniszteri poszt (pl. pénzügyminiszteri) is kinézhet a számára.

 

("Sajnálom, de nem annyira", f: www.bbb.co.uk)

 

Ezeket a mögöttes okokat / terveket természetesen nagyban befolyásolja a választók emlékezete, illetve a jövőre esedékes elnökválasztás kimenetele. Az előbbi azért lehet érdekes, mert függetlenül attól, hogy Strauss-Kahn mit szeretne a jövőben, a választók szemében egyelőre ő egy bukott politikus-közgazdász, aki nem mellékesen javíthatatlan nőcsábász, vagy erősebben fogalmazva egy pszichopata nőfaló. Az utóbbi pedig azért fontos, mert az ő kiesésével a hatalmon lévő Nicolas Sarkozy esélyei, még ha ez nem is feltétlenül látható, egyértelműen nőttek. Ez részben azért van, mert egyfelől a többi meghatározó szocialista jelölt (Hollande, Royal, Aubry) unalmas és szürke. Másfelől, mert Sarkozy az elmúlt pár hétben láthatóan kezd magára találni, mind hazai, mind nemzetközi fronton. Nyilvánvalóan kár lenne tagadni, hogy ez még mindig kevés lehet Sarkozy számára, aki változatlanul az ötödik köztársaság legnépszerűtlenebb elnöke. Ám soha se lehet tudni, hiszen a történelem többször igazolta már, hogy néha az esélytelen is képes lehet a győzelemre.

 

Zárásképpen visszakanyarodva a második megállapításomhoz, vagyis, hogy miért valószínű, hogy DSK még bízik saját feltámadásában. Egyrészről azért, mert különben vasárnap este nem tanúsított volna néminemű megbánást. Másrészről, mert bár a beszélgetés során elismerte, hogy lecsúszott az elnökségről, a politikai visszatérést nem zárta ki. Harmadrészben pedig, mert az interjút készítő újságíró a saját feleségének, Ann Sinclairnek a régi barátja, aki éppen ezért egyáltalán nem izzasztotta meg a volt IMF igazgatót. Dominique Strauss-Kahn tehát a visszatéréshez vezető rögös út első akadályát könnyedén vette, de nem szabad elfelejteni, hogy tegnapelőtt részben hazai pályán játszott, úgyhogy ennek a történetnek lesz még bőven folytatása.