David Cameron brit miniszterelnök novemberi megnyilatkozásait hallva, valamint nyilvános fellépéseit látva az az ember érzése, hogy a kormányfő végre ellentámadásba lendült. Hosszú ideje tartja magát ugyanis a feltételezés, legalább is helyi euroszkeptikus körökben, hogy Cameron nem elég határozott akkor, amikor az EU-val, és még inkább Angela Merkel német kancellárral kell szembehelyezkednie. A kocka azonban fordulni látszik, hiszen a közelmúltban a miniszterelnök mind Merkel asszonnyal, mind az EU vezetőivel összerúgta a port, amiből „háború” készülhet, de nem feltétlenül kedvezőtlen kimenetellel.
A legtöbb brit euroszkeptikus szerint David Cameron, korábbi ígéretével szemben, nem tesz meg semmit annak érdekében, hogy az Egyesült Királyság lakosai valóban dönthessenek arról, hogy maradni akarnak-e Európai Unióban, vagy sem. Illetve arra sem hajlandó, hogy a Királyság számára végre valahára fontos jogokat szerezzen vissza Brüsszeltől. (Halkan érdemes megjegyezni, hogy egy EU-ról szóló népszavazás, valamint bizonyos kiemelt EU-s jogok visszaszerzése is szerepelt a brit Konzervatív Párt 2010-es választási programjában – szerző). Ennek tudatában nem is volt meglepő, amikor nemrég rebellis konzervatív képviselők a Parlamentben szavazást kényszerítettek ki az Egyesült Királyság Uniós szerepvállalásáról, pontosabban arról, hogy távozzon-e az ország a szervezetből. Bár a szavazáson végül elbuktak a szkeptikusok, nehéz volt nem észrevenni, hogy ehhez elsősorban az ellenzéki, vagyis az ősellenfél munkáspárti szavazatok kellettek.
("A jövő Európájának motorjai?", f: www.abendblatt.de)
David Cameron tehát megúszott egy súlyos politikai következményekkel járó közjátékot, viszont ezzel – minden bizonnyal – számára is egyértelművé vált, hogy az EU-val szembeni langyos politizálásnak vége. Az azóta eltelt időszak pedig éppen ezt a feltételezést támasztja alá, hiszen pénzügyminiszterével, George Osborne-nal egyetemben úton-útfélen hangoztatja (például
itt és
itt) a miniszterelnök, hogy az Unió problémai soha vissza nem térő lehetőséget teremtettek az Egyesült Királyságnak (és részben az EU-nak) arra, hogy újratervezze a két entitás közt fennálló viszonyokat, szabályokat. Ez a brit euroszkeptikusok számára természetesen az EU-ból történő kilépést, míg a némileg pragmatikusabb gondolkodók számára, mint pl. Cameron, bizonyos EU-s jogosítványok visszaszerzését, valamint saját érdekeiknek nagyobb védelmét jelenti.
Ez a cél azonban két személy miatt tűnik szinte elérhetetlennek. Az egyik Nicolas Sarkozy francia elnök, a másik Angela Merkel német kancellár. Előbbi (egyelőre titkolt) vágya, hogy kétsebességessé tegye az Európai Uniót, vagyis, egyrészről lenne benne egy eurózóna tagokból (17 tagállam) álló központ, nagyon szoros gazdaság-politikai integrációval, és lenne másrészről egy külső kör, a fennmaradó (10 tagállam) tagokkal, akiknek sok joga – komoly döntéseket illetően – nem lenne. Ezt az eshetőséget amúgy nem nehéz belátni, hiszen a franciák sohasem voltak igazán lelkes hívei a keleti-európai bővítésnek. Utóbbi vágya, hogy német vezetéssel szintén szorosabb integrációt érjen el a jelenlegi tagállamok között, de ehhez mind a 27 tagállamot a lisszaboni szerződés megváltoztatására akarja rávenni. Ebből pedig további két helyzet tűnik ki: 1) Ha az Egyesült Királyság hagyja, hogy a franciák elérjék céljukat, az a londoni Citynek és a brit gazdaságnak egyaránt tragikus lenne, hiszen köztudomású, hogy Franciaország ki nem állhatja az úgynevezett angolszász gazdasági modellt. 2) Ha Cameron nem áll ki az Egyesült Királyság érdekeiért, akkor könnyen John Major sorsára jut, akit a ’90-es években odahaza szintén elsodort egy Európát érintő gazdasági válság.
Éppen emiatt az egész helyzetből értelmes kiutat talán csak egy Merkel – Cameron fegyverszünet jelenthet (Merkel állítólag ajtót mutatott a briteknek, ha azok nem hajlandók az EU-ért harcolni – szerző), hiszen az Egyesült Királyság még mindig így szenvedheti el a legkisebb sérelmet. Ugyanis tény, hogy Merkel ebben a helyzetben nem fogja hagyni és valójában nem is hagyhatja, hogy a britek fontos szociális és munkaügyi jogokat kapjanak vissza az EU-tól, de azt sem engedheti, hogy az EU valamilyen kétsebességes francia torzszülötté váljon. Tehát röviden, ha választani kell, akkor véleményem szerint Cameron és Merkel is inkább a másikat válassza, mint Sarkozyt. Kérdés persze, hogy az Angela Merkel által mereven elutasított, de David Cameron által lényegében elfogadott, az Európai Központi Bank, mint végső és biztos tagállami mentőöv szintjére emelése, vagy éppen a Merkel által támogatott, de Cameron által elutasított lisszaboni szerződés módosítása milyen következményekkel jár majd a kettejük viszonyába. Ám egy biztos, jelen pillanatban az Európai Uniónak és elsősorban Kelet-Közép-Európának is inkább érdeke egy brit-német, mint egy német-francia megegyezés, mert utóbbival csak rosszabbul járhatunk!
Németh Áron Attila
