Több min egy éve annak, hogy Görögország lélegeztető gépre került részben (és elsősorban) saját maga, részben az európai gazdasági válságnak köszönhetően. A görögök számára az út vége nem látható, ahogy az sem tudható pontosan, hogy hányan vannak még hátra. Mostanra ugyanis egyértelmű: Görögország esete nem elszigetelt példa, csak valami rossznak a kezdete.
Tavaly ilyenkor Európa szerte az újságok, politikusok és választók mind-mind a görögökön nevettek, hiszen egyszerűen nem volt hihető annak a pazarlásnak a mértéke, amit produkáltak. Az persze egy dolog, hogy a gazdaság erős állami és szakszervezeti befolyással működött, ahol egy haszontalan munkavállalónak a kirúgása több évet és több százezer eurót emésztett fel, megölve a dinamikus növekedést. Nem beszélve arról, hogy a helyi politikai elit az újabb és biztos szavazatok reményében e mellé minden mást is megtett, hogy a választók állami függőségét inkább növelje, mintsem csökkentse. Ám amikor megérkeztek az első hírek a „tizenvalahanyadik” fizetésről és a könnyfakasztóan kedvező kedvezményes nyugdíjazásokról, valamit eltörött minden EU-s választóban.
("Válaszút elé ért az Unió", f: Derek Bacon - www.economist.com)
A pártos ígérgetésnek természetesen a jutalma helyi választási győzelmekben teljesedett ki a szocialisták, majd a konzervatívok, majd a szocialisták, majd a konzervatívok számára, és így tovább, egészen 2011-ig. A görög politikusok / választók vakszerencséje viszont tavaly elfogyott egy jó időre. Először érkezett az EU-s pénzügyi lélegeztető gép, ami tulajdonképpen hónapról-hónapra tartja életben az országot, valamint később egy kormányozhatatlanná vált, kilátástalan helyzetbe tengődő, az összeomlástól percekre lévő uniós tagállam realitása. Az, hogy a görögök megtanulták-e a leckét nem tudható. Bár a szélsőbaloldali tömörülés, a Sziriza elképesztő támogatottsága azt mutatja, hogy láthatóan nem. Nyilván az vesse az első követ a görögökre, aki ilyen helyzetben másként cselekedne. Meggyőződésem, hogy a legtöbb uniós választó hasonlóan tenne itt Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában. Egyrészről, mert a gazdaság-politikai realitásokkal az emberek nem szeretnek szembesülni, még ha azt korábban egy hazugságokra épülő retorika is alakította ki. Másrészről pedig a politikusokat és másokat mindig könnyebb hibáztatni a velünk történtek miatt.
Az elmúlt pár napban azonban fordult a kocka és a hangsúly eltolódott a görögökről. Most már nem egy periférián elhelyezkedő államról van szó, aminek a beomlása talán túlélhető lenne az Unió számára, hanem Spanyolországról. Az EU egyik legnagyobb állama szintén pénzügyi mentőövet kért. Ha ehhez a képlethez még hozzávesszük Olaszországot, amely hasonlóan billeg, akkor Christine Lagarde IMF-vezér szavai az euró rövid távú összeomlásáról könnyen valóssággá válhatnak. A déli államok választói persze saját politikusaik mellett a nettó befizető államokra mutogatnak, mint például Németország, Ausztria, Hollandia vagy Finnország, hogy azok nem hajlandók reális segítséget nyújtani nekik, veszélyeztetve ezzel az EU jövőjét. Ez valahol jogos feltételezés, hiszen a görög gazdaságot tavaly óta lényegében egyik hónapról a másikra tartják a felszín felett. A spanyolok esete azonban a kártyákat elsődlegesen tartó németeket is végre gyors és mélyreható döntésekre késztetheti. Tény, ennek a vége ugyanúgy lehet felbomlás, mint az EU fennmaradása és megerősödése is. Részben, mert a németek dönthetnek úgy, hogy átfogó segítséget csak akkor kapnak a megboruló tagállamok, ha azt csinálják, amit ők és a nettó befizetők mondanak. Erősen kétséges, hogy ezt a spanyolok, olaszok, esetleg a franciák elfogadnák. Vagy mondhatják azt is, hogy rendben, segítünk, de az EU-t teljesen átalakítjuk úgy, ahogy nekünk tetszik, akár azonnali kilépésre késztetve a renitens államokat.
Érzésem szerint tehát a közeljövő nagy dolgokról fog dönteni, nem csak a görögök és spanyolok vonatkozásában, hanem minden más EU-s tagállam életében is, úgyhogy érdemes lesz figyelni.
Németh Áron Attila
