Bár az idei esztendő (is) valahol Afrika újragyarmatosításáról szólt, 2014 könnyen a fekete kontinens felemelkedését hozhatja magával, ha a helyi államok végre céltudatosabban és átgondoltabban állnak saját szerepükhöz, lokálisan és globálisan egyaránt. A feladat persze nem lesz könnyű, hiszen az elmúlt években Kína vezetésével a BRIC-országok hatalmas befolyásra tettek szert, de megpróbálni mindenképpen meg kell, mert a helyieken kívül nem sokan érdekeltek az ottaniak fejlődésében.

Szerintem: 2013

A korábbi írásoktól némileg eltérő módon most nem egy konkrét eseménnyel szeretnék foglalkozni, mint inkább egy jelenséggel, mégpedig Kína jelenlétével a kontinensen. Természetesen joggal merülhet fel a kérdés: vajon miért érdekes ezzel éppen most foglalkozni, hiszen Kína már sokkal korábban is jelen volt a térségben. A válaszom erre az, hogy ezzel a kérdéssel tulajdonképpen valóban nem most kellene foglalkozni, hanem sokkal inkább folyamatosan és egyre többet. A gyarmati rendszer felbomlásának kezdete után ugyanis jó 50 évvel egy újabb „Hajsza Afrikáért” elindulását figyelhetjük meg új szereposztásban – jellemzően a BRIC államok törnek az élre – amennyiben az afrikai döntéshozók nem állnak a sarkukra és jelölik ki a fenntartható fejlődés új irányát és játékszabályait.

Kína jelenleg a világ második vezető hatalma, évről évre erősebb gazdasági potenciállal bír, de ennek fenntartáshoz (többek között) jelentős nyersanyag igény társul. Afrikát elárasztja az olcsó kínai textil, bőráru, paradicsom paszta, tojás, bútor, elektronikai eszköz, építőanyag,  műanyag áru és a többi, olyan termék, amit akár helyben is elő lehetne állítani. Kína cserébe olajat visz például Nigériából és Angolából, valamint bányákat nyit az ásványkincsek, fémek feltárásához. Ezek elszállításához kiépíti a megfelelő infrastruktúrát, amihez az esetek többségében, a saját munkaerejét és felszerelését otthonról hozza, így számottevő munkahelyteremtésről és know-how átadásról sem beszélhetünk. Tehát röviden: elviszi a nyersanyagot, majd a készterméket eladja ugyanott. Ezzel a jól bevált gyakorlattal találkozhattunk már korábban is, ez volt a gyarmatosítás lényege.

("Afrika behódolása: Főhajtás az erősebbnek - Jacob Zuma és Hu Csin-tao", f: www.timeslive.co.za)

Mindez pedig lehetséges, mert jelentősebb akadály nem áll az útjába. Egyrészt, mert Kínára az afrikai országok nagy része példaként tekint, miután érzésük szerint Kína a dölyfös nyugattól eltérő módon produkált, csodálatra méltó gazdasági fejlődést az elmúlt évtizedekben. Ráadásul ez idő alatt mindvégig – a diplomácia szintjén legalábbis mindenféleképpen – partnerként kezelte az adott afrikai országokat, akikkel kapcsolatot épített. Sosem akart a gondoskodó, jótékony nagybácsi szerepében tetszelegni. Másrészt az egymás belügyeibe „be nem avatkozás” politikáját követve komoly összegű, hosszú távú hiteleket, segélyeket nyújt (sokszor kötöttségek nélkül) számos afrikai államnak.  Ezt erősítendő: 2000 óta működik a FOCAC (Forum on China-Africa Cooperation; Kínai-Afrikai Együttműködés Fóruma), amelynek keretében 3 évente miniszterelnöki csúcstalálkozóra kerül sor, illetve a legfelsőbb kínai vezetők rendszeresen látogatnak afrikai országokba. A FOCAC külön varázsa lehet, hogy szembe helyezkedik a nyugati típusú intézményekkel, amelyek fejlesztési segélyezési programjainak átütő sikere továbbra is várat magára, viszont emberi jogok tiszteletben tartásához, átlátható elszámoláshoz, környezetvédelmi előírások betartáshoz és hasonló „kellemetlen” kondíciókhoz köti a finanszírozás folyósítását. Nem csoda hát, hogy Kína, aki csak az egy Kína elv elfogadását követeli meg üzleti partnereitől, könnyen vonzóvá tudja tenni magát az afrikai döntéshozók jelentős része számára.

Nekem: 2014

Meglátásom szerint Afrika egyik legnagyobb kihívása továbbra is az marad, hogy kijelölje és megszilárdítsa azt az utat, amely gazdasági és társadalmi fejlődéshez vezet anélkül, hogy elköteleződne egyik vagy másik nagyhatalom oldalán. Ezen gondolatmenetet erősítendő, a következőkben a Brookings Institute, Africa Growth Initiative által megállapított, legfontosabb pontjaira szeretnék röviden kitérni, amellyel maximálisan egyetértek és követendőnek tartok az afrikai államok vonatkozásában:

1) Az afrikai kormányoknak proaktívabb állásfoglalása szükséges. A természeti erőforrásokat érintő ügyletek átláthatóvá tétele elengedhetetlen, hiszen jelenleg ezek az afrikai vagyon elherdálásának legfőbb forrásai.  Továbbá lényeges volna, hogy minden ország aláírja az  EITI-t (Extractive Industries Transparency Initiative, átláthatósági kezdeményezés a kitermelő iparágak vonatkozásában). Fontos hozzátenni, hogy a kormányok mellett a civil társadalom és szervezetek részvétele nélkülözhetetlen az átláthatóság biztosításához. Valamint az Afrikai Uniónak is nagyobb részt kellene vállalnia az átláthatósági sztenderdek megállapításban.

2) A külföldi gazdasági szereplők számára világos működési keretek felállítása szükséges (környezetvédelem, emberi és természeti erőforrás, emberi jogok terén stb.).

3) Világos fejlődési irányok és a gazdasági átalakulás stratégiájának kijelölésére van szükség, amelyek iránymutatóként szolgálhatnak a beruházások terén. A természeti erőforrások feltárásához kötődően meg kell határozni, hogy az erőforrás kiaknázásához milyen egyéb értékteremtő tevékenységek kapcsolhatók.

 4) A mezőgazdasági szektor átalakítása szintén alapvető kérdése a gazdasági fejlődésnek. A jelenleg uralkodó trend, a földek külföldi kézbe történő bérbeadásának gyakorlata nem szolgálja az afrikai országok javát, nem képezheti a gazdasági fejlődés alapjait.

A hosszú, rögös úton persze csak fokozatosan lehet előrehaladni, de az alapvető kérdések tisztázása és felismerése elengedhetetlen az elinduláshoz. Remélem nem lesz túl késő!

László Zsófi