Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság lelkes támogatója volt az Európai Unió 2004-es „keleti nyitásának”, hónapok óta brutális adok-kapok megy a helyi médiában a keleti-európai bevándorlókról és annak hatásairól. Bizonyos konzervatívok, miután elmondásuk szerint a bevándorlók sok esetben csak élősködni jönnek a brit jóléti rendszeren, az azonnali korlátozások bevezetése mellett kardoskodnak. Ezzel szemben a baloldal egyes prominens tagjai kifejezetten kártékonynak ítélik ezt a fajta vitát, merthogy jobbról szerintünk felesleges pánikkeltés zajlik.
Messze vannak már azok a napok, amikor az Egyesült Királyság feltétlen szeretetet mutatott irántunk, kelet-európaiak iránt. Hiszen 2004-ben a többségében volt szocialista országok csatlakozását a britek még sikerként élték meg, és örültek neki. Persze ez az érzés közel sem volt mentes az önös érdekektől (a britek saját, piacbarát politikájuk támogatóit látták a fiatal demokráciákban), de ellentétben más meghatározó tagállamokkal (pl. Franciaország), messzemenőkig kiálltak törekvéseink mellett. A mézesheteknek azonban a brit határok Bulgária és Románia irányába történő eltűnésével vége szakadt. Bár a brit sajtó már 2013-ban sem volt mentes a bevándorlás ellenes retorikától (ebben a prímet elsősorban az ultrakonzervatív UKIP vitte), a komoly vita igazán csak tavalyi év végén, David Cameron konzervatív miniszterelnök bejelentésével vette kezdetét.
Cameron ugyanis, miután meglátogatott egy saját választókörzetében található neves autógyárat, kijelentette, hogy az Egyesült Királyságnak nemet kell mondani a kelet-európai bevándorlásra, mert az értékes munkahelyeket von el a tehetséges brit fiatalok elől. A lelkes miniszterelnöki beszéd hatására pedig a helyi sajtó elindította az ilyenkor szokásos támogató-ellenző cikkek lavináját. A jobboldali lapok, mint a The Daily Telegraph, a The Times és a Daily Mail természetesen üdvözölték a kormányfő bejelentését és igyekeztek / igyekeznek újabb és újabb statisztikát felvonultatni mellette, míg a baloldali lapok, mint a Guardian, az Independent, vagy az Economist felelőtlennek ítélték és súlyos hibának titulálták Cameron szavait, szintén statisztikákat publikálva saját igazuk bizonyításaként. Ebben a kérdésben (is) nyilván nehéz igazságot tenni, főleg úgy, hogy jól látható, David Cameron a UKIP által keltett hangulatot próbálja meglovagolni, hogy abból egy évvel a választások előtt inkább ők, és ne a szélsőséges kis párti ellenlábasuk kerüljön ki győztesen. Kétségünk ugyanis nem lehet, ez az egész történet már 2015-ről szól. Hiszen a célok világosak: a UKIP története során először be akar jutni a parlamentbe, a konzervatívok meg egyedül szeretnének végre választást nyerni, nem függve a liberális demokratáktól. Ehhez pedig mindkét jobboldali párt szerint a bevándorláson és az EU-ellenes retorikán keresztül vezet az út. Ez az attitűd azonban közel sem egyedülálló. Elég bármelyik másik tagállamot megnézni, a két téma közül mindenhol legalább az egyik jelen van, hogy most csak Franciaországot vagy Hollandiát hozzam fel példaként.
("Brit munkahelyeket, brit fiataloknak", f: www.guardian.com)
Persze kétségtelen, a vita jelenleg a briteknél a legélesebb, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy Jack Straw, volt munkáspárti miniszter is elismerte a korábbi bevándorlási politika hibáit; baloldalról ezért kapott kritikát bőven. De ez valahol maximálisan érthető. Egyrészről, mert az Unió legszabadabb gazdaságaként az Egyesült Királyság (ellentétben például Németországgal vagy Ausztriával) soha nem gördített akadályt az ambiciózus kelet-európai bevándorlók elé, a csatlakozás után azonnal szívesen látta őket. Másrészről, a britek (politikusok és választók egyaránt) mindig ferde szemmel nézték és nézik az EU politikai-gazdasági egységesítésről szőtt terveit, tehát minden terület és kérdés, amiben az EU-nak szerepe van, erős kételyt ébreszt. Ezek tények. Ahogy az is, hogy a korábbi felmérésekkel ellentétben nem pár tízezer, hanem sok százezer lengyel érkezett az országba, és ezt a jelenséget – sokszor nem annyira pozitív színezetben – saját bőrükön tapasztalják a helyiek; hogy a kelet-európaiak közül valóban voltak és vannak olyanok, akik visszaélnek a brit jóléti rendszerrel; és szinte bizonyos, hogy az országba érkező bolgárok és románok száma is eléri legalább a százezres nagyságrendet. De ezzel szemben az is igaz, hogy a kelet-európai bevándorlók nagy része dolgos, jól képzett és fiatal, akikkel jól járnak a brit cégek, és a brit gazdaság; hogy sokan közülük pár év tisztességes adófizetés után hazatér; vagy, hogy azon részük, amelyik a maradás mellett dönt, idővel tökéletesen beilleszkedik új hazájába.
Ezek a valós érvek-ellenérvek, amelyek értelmes párbeszédet kezdeményezhetnének helyi és EU-s szinten a bevándorlás nagyon is fontos kérdéséről, sajnos ritkán jelennek meg a médiában. Ennek ugyanis nincs akkora hír értéke, mint amikor Lech Walesa, a bolgár kormányfő, vagy a visegrádi országok vezetői nyilatkozgatnak David Cameron kijelentéséről, vagy írogatnak neki nyílt levelet. Ehelyett populizmus van és erőpolitika, meg hogy ki-kinek-mit köszönhet. Tisztára, mint a kocsmában. Szomorú, hogy a választott vezetők és politikai prominensek csak ezen a szinten tudnak mozogni, hiszen ez szavatolja leginkább azt, hogy egy fontos kérdésben butaságok és nem tények döntenek. Azonban ilyen a modern politika (meg a régi is ilyen volt), úgyhogy azon kívül, hogy mi gondolkodunk a politikusok helyet, és bízunk egy sikeresebb jövőben, mást nem tehetünk, ám lehet, hogy a végén ez is elég lesz.
Németh Áron Attila
