2014. június 27-én az Európai Unió három volt szovjet tagállammal, Grúziával, Moldovával és Ukrajnával is aláírta a társulási szerződést, valamint ehhez kapcsolódóan az átfogó szabadkereskedelmi megállapodást (DCFTA) is. Petro Porosenko a független Ukrajna történelmének egyik legfontosabb pillanatának nevezte az aláírás napját – a kérdés adott: vajon mit gondol ugyanerről Vlagyimir Putyin orosz elnök?

Amikor 1998-ban Ukrajna aláírta a partnerségi és együttműködési  megállapodást az Európai Unióval, sokak számára kézenfekvőnek tűnt, hogy az ország pár éven belül tényleg elkezdi a felkészülést a csatlakozásra. Oroszország gazdasága romokban hevert (magával rántva az ukrán gazdaságot), a politikai elit pedig a végletekig megosztott volt abban a kérdésben, hogy érdemes-e fenntartani az erőteljes orosz orientációt (ott voltak azok a rossz emlékű viták, mint a krími orosz bázis helyzete vagy éppen a Szovjetunió idejéből ott ragadt nukleáris arzenál kérdésének máig vitatott rendezése). Mint tudjuk, a sűrűn változó ukrán politikai kurzusok végül nem adták meg az esélyt az országnak, és az érdemi csatlakozási tárgyalások elindítása nem történhetett meg.

(Történelem élőben, f: www.dw.de)

Pontosan tizenöt év kellett ahhoz, hogy ismét elérhető közelségbe kerüljön a társulási szerződés aláírása, azonban 2013 őszén Janukovics elnök az utolsó pillanatban a fékre lépett, és – a nyilvánvaló társadalmi nyomásnak ellenállva – szabotálta a szerződés aláírását. A következmények immár széles körben ismertek: az Euromajdan sikeres forradalmat vitt véghez Kijevben, ezzel azonban még mélyebb törésvonalak jöttek létre az ország távolabbi részein, ami a Krím elvesztéséhez, valamint a Donyeck és Luganszk megyékben dúló véres harcokhoz vezettek. Ebben a zavaros helyzetben került sor az EU-Ukrajna társulási szerződés aláírására Brüsszelben. Mint azt Porosenko elnök ünnepi beszédében is kifejtette, a pillanat történelmi – azt már mi tesszük hozzá, hogy az ezért fizetett ár is az. Az ENSZ adatai szerint az elmúlt hónapokban legalább 4-500 áldozata volt az ukrajnai harcoknak, ehhez adódik hozzá az a több tízmilliárd dollárosra becsült számla, ami az egyoldalú orosz kereskedelmi korlátozásokból, valamint a gázcsapok elzárásából tevődik össze.

Mit kap cserébe Ukrajna? Konkrét csatlakozási ígérettel ezek a megállapodások ugyan nem járnak, de a közös piachoz való könnyebb hozzáférés – elviekben – már most biztosított a három szerződő állam számára. Ez azt jelenti, hogy az ukrán gazdaság számára nyitottá válik az Unió 500 millió vevőből álló piaca, eltűnnek az Unió és Ukrajna relációjában a vámakadályok (ez már az első évben csak a vám-megtakarítások szintjén 685 millió dolláros pluszt jelent Kijevnek), továbbá elérhetőek lesznek azok a csatlakozási alapok, amelyekből a következő években az infrastruktúra, a civil szféra, továbbá a demokratikus intézményrendszer fejlesztésére költhetnek. Az EU szempontjából ezek a megállapodások (főleg Ukrajna esetében) „befektetések a jövőbe”. Az üzenet egyértelműen politikai: mindhárom ország esetében a cél az Unióhoz történő egyértelmű elköteleződés elmozdítása, miközben Brüsszel igyekszik minimális gazdasági kötelezettségvállalásokat tenni.  A közös piachoz való hozzáférés  révén a csatlakozni kívánó államok GDP-je éves szinten 1%-ot növekedhet, valamint a növekvő számú nemzetközi ügyletek áttételes hatásaként a gazdaságban általános hatékonyságnövekedés várható, de ezen túlmenően minden más támogatásról külön körben kell majd tárgyalniuk a feleknek.

("Ukrajna egyik fele biztos győzött", f: www.en.ria.ru)

Két (egymással szorosan összefüggő) tényező van, ami ezt a három társulási szerződést egyedivé teszik. Egyrészt mindhárom állam szorosan kötődik Oroszországhoz (kiemelten annak gazdaságához), és ennek a „lecsatlakozásnak” a finanszírozása jórészt az Európai Unió feladata lenne. Egyelőre nem tűnik egyértelműnek, hogy az Unió hajlandó lesz az ilyenkor szokásos ígéreteinél tovább menni, és a szóban forgó gazdaságok átalakításában / újrapozícionálásában extra finanszírozást vállalni. Másrészt mindhárom esetben a csatlakozni kívánó államok területi integritása folyamatosan veszélyben van: ami Ukrajna esetében a Krím-félsziget kérdése, az Moldovánál a transznisztriai konfliktus, míg Grúziánál a mai napig fájó pontként számon tartott dél-oszét kérdés. Látni kell, hogy mindhárom területi konfliktus abból az orosz törekvésből ered, hogy mindenáron megtartsák a volt szovjet köztársaságok közül azoknak a lojalitását, amelyek még nem kerültek be az uniós elitklubba. Azonban most jött el az az idő, amikor a területi (és háborús) feszültség gerjesztése már nem ér célt: Ukrajna a nyilvánvaló veszteségei ellenére is kitart az általa választott új út mellett. Ezt a fordulatot Putyin közeli tanácsadója, Szergej Glazjev  „gazdasági öngyilkosságként” aposztrofálta, továbbá Poroseko elnököt le is nácizta a társulási szerződés aláírása miatt.

("Kivárták", f: www.rt.com)

Oroszország –  egyáltalán nem meglepő módon – ismét erőből kívánja rendezni a konfliktust. Putyin közvetlenül a társulási szerződések bejelentését követően  telefonon beszélt Angela Merkel német kancellárral az ukrajnai helyzetről, valamint az ottani emberi jogi helyzet romlásáról.  Utóbbival összefüggésben Moszkva kilátásba helyezte, hogy növeli katonai jelenlétét Ukrajna keleti határainál, továbbá különböző gazdasági szankciókat is tervez. Az orosz fél szerint ezek az intézkedések akár 500 milliárd dollárjába kerülhetnek Kijevnek. Nyilvánvaló, hogy Oroszország katonai és gazdasági nyomásgyakorlása célt ért a Krím esetében, azonban erősen kétséges, hogy a teljes ukrán gazdaság térdre kényszerítését is el tudja-e majd érni. Várhatóan Putyin elnök folytatni fogja a jelenlegi ukrán kormány ellehetetlenítésének politikáját, azonban ezzel párhuzamosan már nem fog tudni olyan pozitív jövőképet mutatni a három ország lakossága számára, amellyel visszaránthatná az egyes társadalmakat az orosz érdekszférába. (Mint tette ezt például a narancsos fordulatot követően, amikor a gázárak révén jelentősen szubvencionálta az ukrán gazdaságot, elősegítve az oroszbarát politikai fordulatot).

Valószínűsítem, hogy az időhúzás, a mindenkori pro-EU elitek aláásásának politikája következik majd, a bizonytalan hovatartozású területeken pedig minden korábbinál erőteljesebb orosz offenzíva várható (mind a retorika, mind a katonai erők szintjén).  Míg tehát az Európai Unió egy szebb jövő ígéretével és a három aspiráns állam felé mutatott politikai támogatásával letette magáét az asztalra, Oroszország újabb hivatkozási alapot kapott arra, hogy ismét az erejét fitogtassa. Reméljük, hogy ezúttal a demokratikus átalakulás támogatói kerülnek többségbe középtávon, és mind Ukrajna, mind Moldova és Grúzia esetében a társadalom autonóm igényei kerülnek előtérbe.

Hámori Viktor