A helyi sajtó által már jó ideje várt bejelentés végre megtörtént: Boris Johnson, London konzervatív főpolgármestere, elindul a jövő évi választásokon, mint képviselőjelölt. A hír több szempontból is pikáns. Egyfelől, mert Johnson korábban azt ígérte, hogy jelenlegi pozíciója mellé nem vállal újabbat. Másfelől pedig, mert ez szinte biztossá teszi indulását egy választási vereség után kiírt konzervatív pártelnöki versenyen. A brit politikai élet egyik legszínesebb egyénisége tehát döntött, visszatér a frontvonalra, még úgyis, hogy ennek több párttársa vélhetően a legkevésbé sem örül, főleg George Osborne nem.
Érzésem szerint a 2012-es londoni olimpiai játékoknak köszönhetően talán már azoknak is mond valamit Boris Johnson neve, akik egyébként nem lelkes követői a brit belpolitikai életnek. Johnson ugyanis, és ezzel minden bizonnyal nem tévedek nagyot, nem csak a szigetország, hanem a jelenkor világpolitikájának egyik legizgalmasabb figurája. Részben, mert fellépése, nyilatkozatai olyan messze állnak a jól megszokott, minden választó által unalomig ismert politikusi kliséktől, hogy az néha egészen elképesztő – ennek egyik hírhedt példája, hogy egy újságírói kérdésre, amiben megkérdezték tőle, hogy mennyibe kerül egy liter tej, rávágta, hogy sajnálja, de fogalma sincsen. Részben pedig, mert a humoros külső és a ráaggatott „bohóc” jelző egy komoly intellektussal rendelkező, nagy formátumú, hamisítatlan angol konzervatív politikust rejt. Ez utóbbi oldalát persze elismerem, nem mindig könnyű meglátni, ám úgy vélem, aki elolvassa rendszeresen megjelenő írásait a neves The Daily Telegraph-ban, annak egyértelművé válik – minden hibájával együtt persze –, hogy Boris Johnson messze a legértelmesebb brit politikusok közé tartozik. Személyiségénél azonban most sokkal izgalmasabb döntése és annak elemzése, hogy a jövő évi választásokon elindul, mint képviselőjelölt, hiszen eddig sokaknak úgy tűnhetett, hogy újraválasztásával a háttérbe vonult.
("A Konzervatívok következő vezetője? - Boris Johnson", f: www.telegraph.co.uk)
Bár amíg én ezt a másodvonalba lépést soha nem éreztem rajta, kiváltképp nyilatkozatait hallgatva, amikben mindig homályosan válaszolt a következő választásokon, és még inkább a pártban betöltött jövőbeli szerepére vonatkozóan, valóban volt egyfajta bizonytalanság, hogy vajon tényleg elindul-e már most. A kérdés ugyanis számomra és sok helyi elemző számára nem elsősorban arról szólt, hogy versenybe száll-e például a pártért, hanem az, hogy mikor. A válasz megérkezett: minél hamarabb. Ennek fényében Johnson mostani bejelentése szerintem (minimum) három szempontból nagyon érdekes. Az egyik, hogy 2012-ben, amikor zsinórban már második ciklusát nyerte meg polgármestereként, több helyen ígéretet tett rá, hogy városvezetői teendőit nem vegyíti majd országos kötelezettségekkel. Ebből a fiaskóból most úgy próbál kimászni, hogy meglátása szerint legfőbb londoni céljait a jövőre esedékes választásokig teljesíteni fogja, vagyis képes lesz két hivatalt viselni egyszerre. Ettől azonban még tény: hazugsággal indította visszatérést a nagyszínpadra. A másik, hogy bejelentését egy brit EU tagságról szóló sajtótájékoztatón tette meg, ami kényes és aktuális terület, főleg a miniszterelnök, David Cameron szempontjából. A harmadik pedig, hogy ezzel szinte biztossá vált, hogy egy esetleges választási vereség után megüresedő pártelnöki posztért harcba fog szállni, várhatóan George Osborne jelenlegi pénzügyminiszterrel, valamint Therese May jelenlegi belügyminiszterrel szemben. Bár fontos hozzátenni, hogy ezt valahol már a második pont is alátámasztja, mivel abban lényegében ultimátumot adott Cameron-nak, hogy ő bizony el tudja képzelni országa kilépését a szövetségből, amennyiben az általa elvárt reformok (pl. Közös agrárpolitika eltörlése) nem teljesülnek. De visszakanyarodva az utolsó gondolathoz, Johnson Osborne-nal vívott harca kifejezetten izgalmas lehetne, hiszen sokak szerint – akik behatóan ismerik a westminsteri (kormányzati negyed) folyamatokat – mindkét politikus hasonló intellektussal és politikai meggyőződésekkel bír.
("Fiatalkori riválisok" - Johnson és Cameron, f: www.theguardian.com)
Ez a tulajdonság ellenben úgy vélem, kevés lenne a londoni főpolgármesterrel vívott harcban. Egyrészről, mert Osborne csak úgy katapultálhatja magát a párt vezetői székébe, ha: 1) jövőre megint a Konzervatívok győznek és David Cameron a mostani pletykáknak megfelelően 2018-ban lemond jó barátja, Osborne javára az elnöki tisztségről, vagy 2) jövőre bár elveszítik a választásokat a Konzervatívok, a párt nem az Osborne által felépített és képviselt gazdasági programon, hanem mondjuk Európán bukik el. Másrészről pedig, ehhez nem ártana valami komoly botrány is Johnson körül. Az esély persze mindegyik fentebb vázolt lehetőségre megvan. Különösképpen a botrányra. Én mégis úgy gondolom, hogy azzal, hogy Johnson társadalmi beágyazottsága és népszerűsége minden lehetséges Cameron utódét messze felülmúlja, köszönhetőn elsősorban személyiségének és a vele járó kendőzetlen őszinteségének, ha pártelnöki választásra kerül sor az elkövetkező évek bármelyikén, és Johnson valóban elindul, nem valószínű, hogy bárki meg tudná szorongatni a most legvalószínűbbnek tűnő ellenjelöltek közül.
Németh Áron Attila
