Európa ideológiai háborújában Magyarország a putyini utat választja.
Az előző hónap végén, egy Erdélyben tartott beszédében Orbán Viktor nem kevesebbet jelentett be, mint hogy kormánya szakít a liberális demokráciával. Orbán szavai heves reakciókat váltottak ki a nyugati országok részéről, védelmezői pedig aktívan próbálták meggyőzni mindenkit, miszerint csupán a „társadalom liberális felfogását” utasította el: ami lényegében egyenlő volna a kizsákmányoló kapitalizmussal és túlzó individualizmussal. Ám Orbán egyértelmű jelét adta annak is, hogy szintén szakítani kíván a politikai liberalizmussal és az ezzel együtt járó elszámoltathatóság, valamint a fékek és ellensúlyok elméletével. Ami pedig ennél is fontosabb, az „illiberális demokrácia” büszke felkarolásával (a kifejezést, amelyet Fareed Zakaria egy 1997-es Foreign Affairs-ben megjelent cikkéhez szoktak kötni) megjelölte, melyik oldalt is választotta kormánya az Oroszország és a Nyugat között zajlódó új geopolitikai és ideológia csatározásban. Orbán támogatóan nyilatkozott Putyin populista vezetési modelljéről és korlátok nélküli végrehajtói, öntudatos nacionalizmusra épülő hatalmáról. Az év elején Oroszország hatalmas kölcsönt biztosított Magyarország számára. Moszkva már most megkapja az érte járó politikai ellenszolgáltatást.
(forrás: foreignaffairs.com)
Ahogy arról már írtunk egy korábbi Foreign Affairs cikkünkben, Orbán vezető pozíciót vívott ki magának a kelet-európai politikai visszafejlődés kapcsán, ami közel elképzelhetetlennek tűnt, amikor az ottani országok túlnyomó többsége csatlakozott az EU-hoz 2004-ben. Pártja, a Fidesz 2010-es választási győzelme óta Orbán megnyirbálta a média szabadságjogait, szisztematikusan építette le a létező politikai fékeket és ellensúlyokat, és a Fidesz-barát oligarchák kezébe jutatta a gazdaság jó részét. Áprilisban újabb kormányzati ciklusra kapott megbízást a választásokon, amelyet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) „szabadnak, de egyenlőtlen esélyekkel megrendezettnek” nevezett.
A Fidesz mostanra minden önmegtartóztatási szándékát elvesztette: Orbán kormánya megpróbálja az ellenzék utolsó forrásait is felszámolni, és átfogóan a maga kulturális képére formálni a társadalmat. A nagyszámú bel- és külföldi (főleg a zsidó szervezetek részéről történő) tiltakozás ellenére a kormányzat felállíttatta az ország 1944-es német megszállásának emlékére létrehozott emlékművet Budapest azon terén, ahol az amerikai nagykövetség is áll. Az emlékmű egy angyalt ábrázol (ez volna Magyarország), amit hátulról épp megtámadni készül egy hatalmas fekete sas (ez Németország). A szobor kritikusai azt állítják, hogy ez a kompozíció tagadja Magyarország részvételét a holokausztban. Az állampolgárok egy rögtönzött tiltakozási területet alakítottak ki az emlékmű előtt, ahol köveket, cipőket (amely egy igen kifejező szimbóluma a magyar holokausztnak), történelmi röpiratokat, Dávid-csillagokat, megtépázott EU zászlókat és egy nagyméretű tükröt helyeztek el – amely arra bátorítaná a magyar társadalmat, hogy tekintsenek magukba, mekkora mértékű történelmi revizionizmust fogadnak el egy ilyen alkotástól.
A szobor késő esti, rendőri védelem mellett történő felállítása egybeesik két másik drasztikus, az illiberális államot erősítő lépéssel: a kormányzat támadás alá vette a civil szervezeteket, amely során – akárcsak Putyin Oroszországában – külföldi ügynököknek kiáltották ki őket. Orbán mindezek mellett az utolsó, a Bertelsmann német csoporthoz tartozó nagyobb televíziós csatornát is (amely nem hajlandó a kormányzati vonalat követni) megpróbálja a reklámbevételekre kivetett magas adóval üzletileg ellehetetleníteni. A lépésekre érkezett kritikákat követően a Fidesz rendszeresen vádolja a liberálisokat, hogy a multinacionális cégeket segítik, szemben Orbán hősies küzdelmével, amely az átlag magyar védelmét segíti elő.
Ám ha a nyugati liberalizmus és az Orbán által jelenleg illiberális „munka-alapú” állam között kell választani, az átlag magyarok a lábukkal is meghozzák a döntést: körülbelül 500 ezren hagyták el országukat a választások óta. Az EU nyitott határai megkönnyítik a politikailag kétségbeesetteknek és a gazdaságilag elégedetleneknek, hogy távozzanak. Végső soron az európai egységesítés jól jön az autokratáknak: míg régen a disszidenseket ki kellett toloncolni, ezzel magára haragítva a nemzetközi közvéleményt, addig most az ellenzéki erők maguktól távoznak (a külföldről való szavazást pedig bármikor igen kellemetlen gyakorlattá lehet tenni, ahogy ezt a Fidesz be is mutatta a most tavaszi választásokkor).
Orbán már van olyan magabiztos a víziójával kapcsolatban, hogy téríteni is akar. Erdélyi beszéde során kijelentette, a világpolitika vízválasztó pontra jutott – akárcsak az első és a második világháború végén, valamint 1989-ben. A 2008-as pénzügyi válság csak alátámasztotta mindazt, amit a magyarok megtanultak 1989 óta: a liberalizmus a gyakorlatban – szemben azzal, amit a Nyugat elméletben ígért – gyakran csak a legerősebbet szolgálja. A magyarok azt gondolták, hogy az EU-hoz való csatlakozás biztosítani fogja számukra a szabadságot és az egyenlőséget. Ezek helyett kizsákmányoló jelzáloghitel szerződéseket kaptak osztrák bankoktól.
Orbán és az őt körülvevő ideológusok – egy keményvonalas nacionalistákból, kiábrándult liberálisokból, és a reakciós politikai filozófus, Leo Strauss tanítványaiból álló vegyes társaság – úgy vélik, hogy megkezdődött a globális versenyfutás egy új államforma után, és hogy az illiberalizmus áll nyerésre. Azt állítják, hogy Magyarország (az ország, amelyet a századfordulókor élő költő, Ady Endre „komp-országként” jellemzett, amely Kelet és Nyugat, a „két part között ingázik”) különleges szerepet tölthet be ebben a versenyben. Egyszerre merítene a Nyugattól – Orbán pozitívan értékeli Obama odaadó „gazdasági patriotizmusát” – de leginkább az autoriter keleti országoktól. Kína, Oroszország, Szingapúr és Törökország váltak Orbán nagy tanítóivá.
Valójában Orbán már egy ideje lelkesen beszél a lendületet hozó „keleti szélről”. Gyakorlatban viszont a Fidesz nem a gyors növekedést sajátította el a keleti modell alapján, hanem hogy miképp lehet olyan gazdasági rendszert létrehozni, amelyben a siker záloga a politikai kapcsolatokban rejlik. Továbbá – akárcsak Putyin – Orbán kockázatos módon a nacionalizmus segítségével próbálja álcázni a gazdasági sikertelenséget. A budapesti parlament épülete nem találjuk az EU zászlaját a nemzeti lobogó mellet, ahelyett a Székelyföld, a romániai magyar kisebbség lakhelyének jelképe látható. A számos környező országban élő magyar kisebbségi csoportot elnézve elképzelhető, hogy több hasonló provokációval találkoznunk még.
Orbán magabiztosan jelentette ki beszédében, hogy az EU semmit sem tehet az illiberális állam – vagy, ahogy a rendszer egyik kritikusa fogalmazott, egy „fekete lyuk” – létrehozása ellen Európa közepén. Tény, hogy az Európai Bizottság eddigi próbálkozásai a sajtószabadság és a bírói függetlenség védelme érdekében kevés sikerrel jártak. Brüsszel számára csupán pár eszköz áll rendelkezésre, hogy megóvja az Unió politikai alapértékeit. Legjobb esetben EU-s jogszabályokkal tud közvetetten hatni a lázadozó kormányokra: amikor a Fidesz lecsökkentette a bírák nyugdíjkorhatárát, hogy a távozók helyére saját jelöltjeiket helyezhessék, Brüsszel életkor diszkrimináció miatt indított jogi eljárást. Az Európai Bizottság megnyerte az ügyet, azonban alig pár bírát helyeztek vissza régi pozíciójába. Mindezek mellett fennáll még az adott ország EU-s szavazati jogának felfüggesztése – a lépés, amely drasztikussága miatt kivívta magának a „nukleáris opció” megnevezést. Nem a brüsszeli bürokrácián, hanem az EU tagországok politikai akaratán múlik, hogy elmarasztalják egyik partnerüket.
Mindeddig még azon európai politikusok, akik figyelemmel kísérték a magyarországi fejleményeket (mint például Angela Merkel német kancellár) is úgy vélték, hogy nincs felesleges politikai erejük az euróválság idején. Már a görög kormányok noszogatása a pénzügyi megszorítások okán is kellően nehéznek bizonyult az európai vezetők számára – nem akartak a demokratikus normák kapcsán egy kis közép-európai ország kioktatójaként is mutatkozni. Ám a jelenlegi a helyzetben úgy tűnik (akár valóságosan vagy sem), hogy a pénzügyi krízis már nem olyan égető probléma, így Brüsszel és Európa nagyobb államai talán komolyabban foglalkoznak majd Orbánnal. Meg kell érteniük, hogy az új ideológiai konfliktus – liberális vagy illiberális Európa között – nagyobb veszélyt jelent az EU alapjaira nézve, mint az euróválság. Természetesen a pénz számít, ám a felemelkedő antiliberalizmus az EU-n belül – amelyet Putyin inspirál és támogat anyagilag – szétszakíthatja az Uniót morálisan és végső soron politikailag is. Orbán tett Európa számára egy szívességet, hogy ilyen nyíltan felvállalta illiberális célkitűzéseit – és tisztán bemutatta, milyen nagy is a tét.
Fordítás: Mészáros Tamás
Forrás - Foreign Affairs: Moscow's Trojan Horse
