Az idei év folyamán két posztszovjet állam is az Európai Unió mellett szavazott: előbb az ukrajnai parlamenti választásokon győzedelmeskedtek a nyugati integráció hívei, majd november 30-án Moldovában is a „nyugatosok” nyerték el a voksok többségét. Az eredmények azt mutatják, hogy mindkét ország végleg szakítana Moszkvával, azonban az orosz érdekszférából történő kilépésnek súlyos ára van.

Ezt az árat Ukrajna többszörösen is kénytelen megfizetni: a keleti országrészek és a Krím de facto elvesztése, a társadalom mély megosztottsága és a teljesen ellehetetlenülő gazdaság egytől-egyig nehezítik az újrakezdést, mind politikai, mind gazdasági értelemben. Az ukrán hrivnya csak az idén közel 50%-ot veszített értékéből a dollárhoz képest, miközben az infláció 20% körül alakul. A kimerülő kincstári tartalékok miatt még az idén veszélybe kerülhet a szociális juttatások kifizetése. A bizonytalanság a mindennapokban is jelentkezik: a keleti országrészekben a lakosság nemcsak a boltokat, de a bankokat is megrohamozta, miután a bankkártyák használatát és a készpénzfelvételt korlátozták.

Ukrajna gazdaságára nézve már önmagában súlyos csapás, hogy a keleti országrészből származott a teljes ukrán GDP 16%-a (és a szénexport 95%-a). Ezt a negatív hatást csak fokozza a külföldi befektetők bizalmatlansága, akik érthető módon évekkel halasztják el befektetéseiket, mondván, a jelenlegi helyzet normalizálódásához még sok idő szükséges, a lakosság vásárlóereje pedig nem hogy nőne, hanem folyamatosan tovább zsugorodik. 

A gazdasági nehézségek ellenére az élet megy tovább a megmaradt területeken, a társadalom többsége továbbra is támogatja az uniós integráció tervét. Azonban ne felejtsük el, hogy a Porosenko-Jacenyuk tandem a hangzatos ígéreteken túl még nem sokat tett le az asztalra. Pedig előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a szociális transzferek megnyirbálása, az állami szférában dolgozók számának erőteljes lecsökkentése, és ami a legnehezebb, az elszakadt területek elvesztésének beismerése. Utóbbit a katonai erők kivonásával részben már megtette Kijev, ugyanakkor a helyzet véglegességét a mai napig nem ismerte el, mivel ez könnyedén vezethetne Jacenyuk politikai bukásához.

("Német közeledés" - Jacenyuk (jobb szélen) és Merkel ;f.: bbc.com)

Moldova sorsa kísértetiesen hasonló, igaz, a befagyasztott transznyisztriai konfliktus több mint 20 évvel megelőzte a kelet-ukrajnai háborút. A moldovai helyzet feloldását egyedül Oroszország tudná elérni, azonban geopolitikai érdekei a legkevésbé sem teszik indokolttá a független és egységes Moldova létrejöttét. Egyrészt a bizalmatlanság gerjesztése révén fenn tudja tartani befolyását a Fekete-tenger északnyugati részén, másrészt ha elengedné Transznyisztriát, akkor az egyesült moldáv állam könnyedén átbillenhetne az Európai Unió oldalára, maga mögött hagyva az orosz kapcsolatokat. (És akkor még nem beszéltünk a Romániához fűződő komplex viszonyról.)

Így viszont a 2014. novemberi választások eredményei egy megosztott Moldova megosztott társadalmának értékítéletét tükrözik. A szavazás igazi kérdése az volt, mennyire erős a moldovai társadalmon belül a változás iránti igény. Nos, a Moszkva támogatását élvező szocialisták hiába végeztek az első helyen, a 101 parlamenti helyből várhatóan 57-58 jut az uniópárti erőknek (akik három párt soraiból kerülnek ki). Ez sokkal kisebb arányú felhatalmazást jelent az integrációs politika számára, mint az Ukrajnában elért 75% körüli érték. Érdekesség, hogy a választásokon a Moszkva-barát kurzus mellett kampányoló szocialistákkal szembefordultak még a kommunista párt vezetői is, akik inkább az uniós társulási szerződés újratárgyalását szeretnék elérni, de nem feltétlen tartanának ki a végletekig Oroszország mellett.

("Oroszországgal!" - Szocialista plakátok; f.: nytimes.com)

Moldovának lényegében nincs mit veszítenie - az egy főre jutó nominális GDP még az albánnak is csupán a harmadát éri el, nem beszélve arról, hogy az ország önálló ipari teljesítménye is marginális. Ehhez kell hozzáadnunk a transznyisztriai konfliktus költségeit, az elvesztett két évtized gazdasági kárait, valamint a perspektíva nélkül tengődő társadalom elvándorolt tagjai miatt kiesett kereseteket.

Moldova és Ukrajna sorsa tehát számos ponton egybefonódik. Mindkét ország a nyugati integrációtól várja a megváltást, ugyanakkor az orosz behatás és a területi konfliktusok miatt ez a folyamat nagyon nehezen indul be. Másrészt ha sikerül is kitörniük a moszkvai erőtérből, a csekély gazdasági teljesítmény miatt a várva várt csatlakozásig vezető út nem csak rögös, de nagyon hosszú is lesz.

Az sem újdonság, hogy a két gazdaság teljesítménye a mai napig nem éri el a szovjet idők szintjét, a jövedelmi egyenlőtlenség tekintetében pedig a két ország mutatói fokozatosan romlanak. Tény és való, ezek az államok az opportunista (és meglehetősen korrupt) politikai elitek és a putyini külpolitika áldozataivá váltak, ahol az oroszbarát politikai elitet jutalmazó oligarchikus-hűbéri rendszert időről időre megreformálni kívánó politikusokat rendre sikerült félreállítani, és csak most, 23 évvel a Szovjetunió felbomlása után kerültek túlsúlyba a nyugati integráció hívei. A kérdés az, sikerül-e bármit is átültetni a gyakorlatba, vagy a kapott felhatalmazás ellenére sem lesznek képesek kitörni az orosz érdekszférából. Ha minden marad a régiben, akkor az eddig elvesztett évtizedekhez újabbak adódnak majd.

Hámori Viktor