Az idei év külpolitikai hangulatát mind az uniós, mind a hazai porondon leginkább a bizonytalanság határozta meg. Ahogy az EU-nak sem sikerült megoldást találnia saját belső válságára, úgy vallott sorozatosan kudarcot a megújult magyar diplomácia is. És akkor ehhez adjuk hozzá a szomszédunkban zajló meghatározó történéseket: Ukrajna szétesése, az orosz-EU versenyfutás fokozódása, az orosz rubel erőteljes gyengülése, az oroszellenes szankciók bevezetése, valamint a Déli Áramlat körüli ködösítések. 2014-ben semmi sem úgy történt körülöttünk, mint azt vártuk.

„Szerintünk a világ” sorozat ötödik darab.

Nekem: 2014

Év elején számomra két nagy ígéret lógott a levegőben: az egyik az ukrajnai helyzet konszolidálására és az előrehozott szavazások elősegítésére tett uniós fogadalom volt, míg a másik a magyar kormány azon ígérete, miszerint a Keleti nyitás politikájának gyümölcse végre beérik majd. Sajnos mindkét területen csak félmegoldások születtek.

Ukrajna esetében ugyan Janukovics elüldözése révén lehetővé vált a demokratikus átmenet, és valóban megtartották az előrehozott választásokat, azonban az ezért fizetett ár minden várakozást felülmúlt: Kijevnek előbb a Krímet kellett elengednie, majd egy zavaros árnyékháború folyományaként immár az értékes kelet-ukrajnai bánya- és iparvidékek is kikerültek a központi kormányzat ellenőrzése alól.

Az Európai Unió pedig (noha szóban mindvégig kitartott az új, integrációpárti erők mellett) végig az események mögött kullogott, és még a meglehetősen vitatott hatásfokú szankciók kivetése is több hónapba telt, miközben már rég a következő szankciók bevezetésén kellett volna dolgoznia a tagállamoknak. Hasonlóan Ukrajnához, az Európai Unió is inkább csak sodródott az eseményekkel, érdemi (és önálló) cselekvésre pedig alig volt példa az ukrajnai konfliktus kapcsán.

("Ukrajna a háború ellen van", f: www.telegraph.co.uk)

Ami azt illeti, hazánk sem tett ki magáért a külpolitika terén. A harcos nyilatkozatok révén ugyan sikerült felhívnunk a figyelmet a magyar ügyekre, azonban ezzel egyidejűleg a kormány sorra magára haragította korábbi partnereit. Ennek eklatáns példája volt, amikor az év vége felé a magyar kormány totális háborút indított a nyugati diplomáciával szemben.

Nem biztos, hogy erre a vitézkedésre egyáltalán szüksége volt az országnak. És ha mégis, akkor biztosan ez volt a legjobb időzítés arra, hogy összerúgjuk a port az Egyesült Államokkal? És pont most kell elköteleznünk magunkat Oroszország mellett, amikor az ottani gazdaság kifulladóban van, és az uniós tagállamok többsége éppen az ukrajnai beavatkozás és a kevésbé demokratikus normák miatt próbál nagyobb távolságot tartani Moszkvától?

Orbán ugyan kijelentette, hogy nyugati elköteleződésünkhöz nem férhet kétség, de akkor egyből adódnak a kérdések: miért kell az amerikai ügyvivőt beperelni, miért kell nekünk Paks II, miért estünk bele a Déli áramlat csapdájába? Kinek teszünk ezekkel az intézkedésekkel gesztusokat, ha nem Moszkvának?

Nem vitás, sok a megválaszolatlan kérdés, sok az elvarratlan szál. Félő azonban, hogy ahogy Ukrajnában is, úgy Magyarországon is Moszkváé lesz a döntő szó számos fontos kérdésben. És éppen ez az, amit nem vártam volna az idei évtől: az orosz erőtér látványos, Magyarországot is érintő bővülését.

Nekem: 2015

A 2015-ös év leghangsúlyosabb – minket is érintő – kérdése az orosz-EU viszonyrendszer alakulása lesz. A várakozások alapján úgy tűnik, hogy a fokozatosan lassuló orosz gazdaság a további külpolitikai offenzívák helyett inkább a belföldre és a megbízható közelkülföldre (Kazahsztán, Belarusz, Örményország) összepontosítja majd az erőforrásait, és ha Kelet-Ukrajnát nem is adja fel, talán nem bocsátkozik további területi kalandokba Európában.

Ezzel párhuzamosan az Európai Uniónak fel kell oldania azt a súlyos válságot, ami már évek óta megnehezíti az európai együttműködést. A megújulás egyik fő fókusza véleményem szerint az uniós külpolitika lesz; a cél egyértelműen egy sokkal gyorsabban és rugalmasabban reagáló, ugyanakkor az összes tagállam konszenzusos támogatását élvező külügyi apparátus kialakítása, amit az ukrajnai konfliktus kapcsán lehetne tökéletesíteni. A lényeg az, hogy az Európai Unió továbbra is hagyja nyitva az ajtót Oroszország számára, lecsökkentendő egy újabb nem várt fegyveres konfliktus esélyeit, akár a Kaukázuson, akár Ukrajnában.

("Kemény volt az óév, de az új sem hoz megnyugvást", f: www.nytimes.com)

És ha már Ukrajna: érdemi változást nem várok a jelenlegi állapotokhoz képest, tehát a Krímen túl immáron a szakadárok uralta keleti megyék elvesztését is véglegesnek tartom. A területi integritását 2014-ben elvesztő Ukrajna számára 2015 a gazdasági újjáépítés megkezdésének és a területi veszteségek beismerésének éve lesz. Mindkettő fájdalmas és politikailag ingoványos terület, de az ukrajnai integrációs folyamatok beindításának ezek is feltételei.

Magyarországnak ebben a bonyolult kelet-nyugati mátrixban kell megtalálnia a helyét, amelynek a középpontjába szerettünk volna kerülni (ld. még hídország-szerep, összekötő kapocs kelet és nyugat között stb.). Úgy gondolom, hogy a nyugati kapcsolatok további mérgezésének határt kell szabni, elkerülendő a további izolációt. Ha ugyanis a jelenlegi külpolitikai kurzus folytatódik, Magyarország szükségszerűen a despotikus hagyományokat követő keleti demokráciák térfelére sodródik, ahonnan nem könnyű a visszaút.

Természetesen a keleti kapcsolatok építését sem szabad egyik pillanatról a másikra elhagyni, de fontos látni azt is, hogy az elmúlt két-három évben már-már túlsúlyba kerültek az autokratikus rezsimekkel folytatott magas szintű tárgyalások, miközben például Szijjártót Amerikában a megszokottnál (elvárhatónál) alacsonyabb szinten látták vendégül.

2015 egyik fontos kísérlete lesz, hogy képes-e az új magyar külügy elrugaszkodni a Keleti nyitás koncepciójától, és az aktuális konfrontatív diplomácia helyébe egy valóban érdekorientált, külgazdasági dominanciájú külügyi apparátust felállítani, amely törekszik az egyensúly megtartására kelet és nyugat között. Én csak remélni tudom, hogy mindez sikerülni fog, méghozzá diplomáciai botrányok és az orosz fél egyoldalú befolyásának növekedése nélkül.

Úgy vélem, Magyarország külpolitikája akkor válhat sikeressé, ha a keletnek tett engedményekből jelentősen visszaveszünk, míg nyugati partnereink felé nem megalkuvó, de nyilvánvalóan konstruktív gesztusokat teszünk. Például a magyar diplomácia vállalhatná az orosz-EU konfliktus kapcsán a pártatlan közvetítő szerepét, Kijevben részt vehetnénk az orosz-ukrán konfliktus rendezésével kapcsolatos EU-Ukrajna találkozókon, és még sorolhatnám. Ha már adottak a földrajzi adottságaink és szeretnénk aktív külpolitikát folytatni, akkor tegyük azt az orosz-EU kapcsolatrendszer konszolidációjának jegyében; amennyiben ez sikerül, utána már lehetne alapja a magyar diplomáciának a több tisztelet kikövetelésére.

Hámori Viktor