Abdullah szaúdi király halála hosszú időre befelé fordítja az arab világ vezető hatalmának figyelmét miközben a régióban évtizedek óta nem látott hatalmi átrendeződés zajlik. A most kialakuló hatalmi vákuum lehetőséget nyújt Irán számára a geopolitikailag kulcsfontosságú helyet elfoglaló Jemen destabilizálására ezzel sarokba szorítva Szaúd-Arábiát és közvetve a Nyugatot.
Senkit nem ért váratlanul a kilencven éves Abdullah bin Abdul-Aziz szaúdi uralkodó halála, január 23-án az előre megtervezett forgatókönyv szerint a király féltestvére Salman ült a trónra. Az igazi kihívás azonban csak most következik, hiszen miközben a nyolcvanéves, a hírek szerint számos öregkori betegségben szenvedő új uralkodó megszilárdítani készül hatalmát, gondoskodni kell a további örökösödési rendről és a legfontosabb politikai és katonai pozíciók elosztásáról. Abdullah és Salman apja, az államalapító Abdulaziz király élő fiai már mind hetven év fölött járnak, így egyre sürgősebb a harmadik generáció tagjai közötti hatalmi és így öröklési rend szabályozása. Ez jóval összetettebb feladat, mint az európai monarchiáknál, hiszen az iszlám vallás szaúdi értelmezése szerint a szaúdi uralkodóház férfitagjainak számos, sokszor tíznél is több felesége van, így a harmadik generáció tagjainak száma több százra rúg, nem beszélve az így kialakuló klánokról, amelyek mind harcban állnak egymással az uralomért. Hatalmi átmenetek során, természetes módon minden állam egy időre befelé fordul, amíg az elkerülhetetlen küzdelmek első hulláma le nem zajlik, Szaúd-Arábia azonban nincs olyan helyzetben, hogy ezt büntetlenül megtehesse. Az ország rendjét és létét számos belső és külső kihívás fenyegeti, amelyek mind egy erős vezetőt igényelnek, egy az alkotmányos rendet csupán felületes ismerő államban, ahol a politikai döntések mind a mai napig informális alkuk nyomán születnek meg, az uralkodói ház belső vitáin és más, törzsi, gazdasági és egyházi befolyási csoportokkal kötött tárgyalásokon keresztül.
("Temetési szertartás"; f.: reuters.com)
Szaúd-Arábia vezető szerepe az arab világban csupán a többi állammal összehasonlítva értelmezhető. Szaúd-Arábia erős, mivel az összes többi arab állam gyenge. Az ország kölcsönvett időből gazdálkodik, hiszen ereje kizárólag hatalmas olajtartalékaira épül, amelyek hasznossága hosszú távon csökkenni fog, belső stabilitását pedig az óriási munkanélküliség, a társadalmi konszenzus hiánya és az említett, könnyen előrelátható örökösödési harcok téphetik szét. Miközben látszólag a szaúdiaknak kedvez leginkább a kőolaj alacsony világpiaci ára, ez megint csak viszonylagos, inkább azt mondhatjuk nekik árt legkevésbé, de a kincstáruk és így mozgásterük is apad. A kőolajexportból származó bevétel a fennálló politikai rendszer legfontosabb pillére, a királyi család (itt egy több tízezer emberből álló törzsi rendszerre kell gondolni) és az iszlám szélsőségesen konzervatív értelmezését valló és az abszolút monarchiát legitimizáló vahabizmus mellett. Az oktatásra bőkezűen költő állam az utóbbi években egyre inkább szembetalálta magát a következő logikus kihívással, miszerint mihez is kezd ennyi tanult fiatallal? A válasz az, hogy különböző juttatásokkal mesterségesen fenntartotta a fiatalok politikai inaktivitását, amely legfeljebb addig tarthat, ameddig a törékeny jóléti rendszert életben tudják tartani az olajbevételek. A politikai rendszer fejlődése jelenleg kizárólag forradalmi iszlamista (iráni modell) vagy populáris iszlamista (Muszlim Testvérek) irányba képzelhető el, mindkettő súlyos veszélybe sodorná az ország békéjét. A monarchia mindeddig, néhány óvatos reformkísérlet kivételével (például, hogy nők is vezethetnek gépkocsit, de szavazati jogról szó sincs) semmilyen érdemi választ nem tudott nyújtani az ország hosszú távú fennmaradására.
A szaúdi átmenetet árgus szemekkel követi Irán, hiszen a monarchia vált a perzsa állam által vezetett, Libanontól Közép-Ázsiáig terjedő síita tengely megszilárdításának legelkötelezettebb ellenlábasává. Szaúd-Arábia legfőbb támogatója, a közel-keleti stabilitásban érdekelt Egyesült Államok mára a perzsa állammal való kiegyezés mellett döntött, egy olyan közel-keleti hatalmi struktúra rendszer híve, ahol a térségi szereplők képesek egymást ellensúlyozni és így a lehető legkevesebb közvetlen amerikai beavatkozást igényli a régió. A szaúdiak legújabb rémálma, hogy déli határaik mentén a polgárháborúba süllyedő Jemenben (bár Jemen történelme folyamán a megosztottság és a polgárháború jelenti a normalitást) a fővárost is uralmuk alatt tartó síita al-Houthi mozgalom destabilizálhatja Szaúd-Arábia délkeleti részét is, amely egyben ország legsűrűbben lakott része. A szaúdiak bekerítéstől való félelme akkor válhat teljessé, ha Irán egy harmadik frontot is nyit, kihasználva Salman király kezdeti erőtlenségét, az ország keleti, a síita többségű Bahreinnel határos ugyancsak síiták lakta részén, amely egyben a szaúdi kőolajtartalékok döntő részét is rejti. Az irániak által támogatott al-Houthi mozgalom egyelőre nem akarja és nem is lenne képes Jemen teljes területét elfoglalni, azonban érdekelt az ország föderális átalakításában. Szemben a szunnita jemeni kormány terveivel, nem az új alkotmány által kialakítandó hat régió egyikét, hanem az ország teljes északi felét akarja kormányozni, kettévágva így az államot. A terv második lépése, hogy Jemen maradék felét széttépik az egyre erősödő jemeni al-Kaida, a déli lázadók és a Saana-i kormány harcai, a legyengült ellenfeleket pedig így az északon kiharapott tartományában megerősödő síita klán és törzsi koalíció hajthatja uralma alá.
("Polgárháborús helyzet" - síita fegyveresek Jemenben; f.: reuters.com)
Szaúd-Arábia minden bizonnyal át fogja vészelni a következő hónapok és évek örökösödési küzdelmeit, az uralkodóház minden egyes tagja tudja, hogy a monarchia bukása nem csupán politikai befolyásukat, de vagyonukat és életüket is veszélyeztetné. Az átmenet azonban rövid távon legyengíti az államot, amelynek az elmúlt években végig kellett néznie, hogy ősellenségének sikerült a síitákat kormányzó erővé tenni Irakban, Szíriában csúfos kudarcot vallott a szunnita felkelők támogatása, az elmúlt hónapokban a jemeni kvázi-polgárháborúval harapófogóba került és már az Egyesült Államokra se számíthat feltételek nélkül. Szaúd-Arábia sorsa azonban nem csupán a szaúdiak ugye, az ország gyengesége veszélybe sodorná a Vörös-tenger és az Arab-öböl hajózási útvonalait, amelyek már csak az áthaladó szénhidrogén szállítmányok miatt is világgazdaság ütőereinek számítanak. Könnyedén ébredhetünk olyan mértékű kalózkodásra, tengeri terrorizmusra ezeken a területeken, amelyhez képest a néhány évvel ezelőtti szomáliai helyzet gyerekes csínytevésnek tűnne. Mi pedig nem lehetünk biztosak benne, hogy az Egyesült Államok, pláne nem az Európai Unió idejében be tudna avatkozni, ha az Arab-félszigeten megismétlődne a szíriai forgatókönyv és amikor beavatkozunk se szoktak úgy elsülni a dolgok, mint ahogy terveztük, lásd Afganisztán, Irak, Líbia. Szaúd-Arábia messze nem egy tökéletes állam (hogy finoman fogalmazzak), azonban a jelenlegi uralkodóház az egyetlen olyan aktor, amely a Közel-Kelet hatalmi egyensúlyát garantálhatja szunnita oldalról.
