Február 6-án fogadták el az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiáját, amely lefekteti a leköszönő, mostantól csupán másfél-két évet hatalmon lévő Obama-adminisztráció világnézetét. A dokumentum (itt elérhető) – amelyet időszakosan elkészít a Fehér Ház – azonban jelen alkalommal is magában hordozza az ilyenkor megszokott hibajegyeket: túlzottan is általános, sokszor semmitmondó és mindenféle praktikumtól mentes. Ennek ellenére érdemes röviden áttekinteni, milyen irányok mentén is gondolkodik jelenleg az amerikai vezetés.
Talán érdemes már az elemzés előtt kijelenteni, hogy a mindenkori nemzetbiztonsági stratégia nem azért készül, hogy utána kifejezett bibliaként mutasson utat az amerikai diplomácia számára. Akik már valamilyen oknál fogva az elkészítési munkafolyamat közelébe jutottak legtöbbször úgy fogalmaznak, hogy megírása mögött inkább nehéz kötelezettség, mint valódi politikai akarat húzódik. Valószínű tehát, hogy az előző, 2010-es, és a mostani dokumentum is hasonló háttérrel született meg.
("Politikai üzenet, stratégiai köntösben" - Barack Obama; csmonitor.com )
A 2015-ös stratégia átfogóan sorolja fel azokat a problémaköröket, amelyekkel az Egyesült Államoknak foglalkoznia kell. Ilyenek többek között a radikális terrorizmus terjedése, a nukleáris fegyverek proliferációja (nem kívánt terjedése), a járványok megelőzése, a klímaváltozás és a kiberterrorizmus. A dokumentum szintén számos alkalommal utal Oroszország Ukrajna elleni agressziójára, mint egy kifejezett biztonsági kockázatra, amely veszélyezteti a világrendet, valamint Kínára, amelynek növekvő hadseregére és hacker támadásaira a jövőben szorosan oda kell figyelni. Mindezek mellett természetesen szerepet kap a stratégiában azon általánosabb célok felsorolása is, mint a demokrácia, a civil szféra, a gazdasági liberalizmus terjesztése.
Az írás azonban azt mondhatjuk, hogy (hasonlóan elődeihez) nem jut tovább a felsorolás szintjén, ugyanis bár nevében hordozza a stratégia szót, soraiban nem találunk valódi irányelveket a megjelölt célok elérésének mikéntjéhez. Az egyik talán legkonkrétabb kijelentés kimerül annyiban, hogy az agresszorokat célzott gazdasági szankciókkal próbálják majd ellehetetleníteni – egyértelműen utalva az orosz-ukrán konfliktusra. A legtöbb területen azonban a megoldást az együttműködések, nemzetközi szövetségek és új egyezmények megkötésében és kialakításában látja, ám ezekről is legtöbbször is csak általánosságban beszél. Érdekes elem az is, hogy bár a dokumentum több alkalommal is említi a helyes prioritások szükségességét, ennek semmilyen formája nem jelentkezik magában a nemzetbiztonsági stratégiában. Ennek megfelelően könnyebb inkább egyfajta kívánságlistával párhuzamba állítani, mint valós külügyi iránymutatónak tekinteni.
Egy dolog azonban kristálytisztán kivehető az írásból: Barack Obama Amerikája szakított a nagyméretű külföldi háborús missziókkal, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne a szövetséges államokkal közös katonai fellépésre. Értékelhetjük ezt az amerikai erődiplomácia egyfajta háttérbe szorulásaként is, amelynek igen hangos kritizálói vannak már a tengerentúlon is. Egyikük pont az a Jeb Bush, aki minden valószínűség szerint indulni fog a 2016-os elnökválasztáson is, mint a republikánus párt jelöltje – bár hivatalos bejelentés még nem történt az ügyben.
("Harmadik Bush?" - Jeb Bush lehetséges elnökjelölt; f.: foreignpolicy.com)
Jeb Bush (az előző amerikai elnök, George W. Bush testvére) épp most szerdán szólalt fel a Chicago Council on Global Affairs rendezvényén, amelynek keretén belül nyilatkozott külpolitikai nézeteiről is és – nem meglepő módon – megfogalmazta kritikáit a jelenlegi vezetéssel kapcsolatban. Az általánosságban a keményebb hangnemmel egyetértő republikánus szavazók számára Bush igazi régi vonalasnak tűnő retorikával élt a beszélgetés során: egy kifejezetten erős, és az erejével operáló és politizáló Amerika képét festette le, amely nem retten meg a nehéz döntések súlyától, nem visszakozik a már meghozott véleményétől. Bár a felszólalásában sokszor pont azt próbálta meg bizonyítani, hogy neve nem predesztinálja arra, hogy az idősebb, vagy George W. Bush elnöki/politikai irányait folytassa, ez a kommunikáció szintjén még nem feltétlenül kristályosodott ki. A „béke az erő segítségével” és a „szabadság diplomácia” fogalmai elő-elő kerültek a rendezvény folyamán – ez pedig nem sokat segít Jeb Bush számára, hogy kiléphessen a dinasztia árnyékából.
Összességében tehát elmondható, hogy továbbra is elég széles szakadék húzódik a Demokrata és a Republikánus Párt külügyi felfogása között, egy dolog azonban közös: mind a kettő továbbra is egyértelműen vezető szerepet szán az Amerikai Egyesült Államoknak a világpolitikában. Ez pedig valószínűleg egy elnökjelölti beszédben sem lesz másképp a jövőben – akármennyire is tekinthető óvatosan általánosítónak vagy akár az erőpolitikát fókuszba helyezőnek az éppen aktuális nemzetbiztonsági stratégia.
Mészáros Tamás