Miközben az orosz-ukrán konfliktus még jobban elmélyül, a nyugati tengely pedig továbbra is inkább a passzív nyomásgyakorlást részesíti előnyben a harcoló alakulatok nyílt támogatása helyett, talán nem érdektelen pár mondat erejéig megemlékezni arról, hol is tart az orosz külpolitika jelen pillanatban.

Az ideológiamentes háború

Annak ellenére, hogy mind Putyin, mind a szakadárok hangzatos retorika mögé bújva igyekeznek túlkiabálni mindenkit, akik ellenzik a kelet-ukrajnai háborút, a konfliktus az eddigi fejlemények alapján véleményem szerint ideológiamentesnek mondható.

Putyin nem bújt a történelmi jelzők mögé, nem kíván a pánszlávizmus megvalósítójaként sem fellépni – Putyin elsősorban az erőben hisz. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az orosz kisebbség érdekeire hivatkozik, vagy éppen az ukrajnai elit tehetetlenségére való utalással segíti a szakadár erőket; a lényeg az, hogy nincs egy jól megfogható, homogén ideológiai háttér.

Putyin számára a geopolitikai érdekek maximális védelme a cél, ennek eszköze pedig az erő. Az a gazdasági erő, ami most épp veszni látszik, az a katonai erő, amivel Oroszország mindig büszkélkedik (és ami meghatározó tényezővé tette előbb a Szovjetuniót, majd Oroszországot), valamint az a politikai erő, amely képes a Távol-Kelettől Európán át Amerikáig megannyi államot megosztani.

Láttuk már a kétezres évek első felében a konstruktív orosz külpolitikát, láttuk a pragmatista fordulatot 2010 előtt, és most egy teljesen új – a nemzetközi jog normái közt lavírozó – orosz külpolitikát látunk, amely próbálja (egyelőre inkább több mint kevesebb sikerrel) bővíteni az orosz erőteret.

Putyin sikerei átmenetiek

Azzal nyilvánvalóan Moszkva is tisztában van, hogy a 2014-es orosz diadalmenet nem tarthat örökké. Putyin az elmúlt hónapokban volt népszerűsége csúcsán, azonban az elért sikereket (ld. Krím) előbb-utóbb beárnyékolják majd a kelet-ukrajnai konfliktusból és a gazdasági lassulásból eredő gazdasági és morális károk.

Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges nyugati beavatkozás mekkora károkat okozna Oroszország számára. Elképzelhető (még ha nem is valószínű), hogy kirobban egy NATO-orosz fegyveres konfliktus, ahol Moszkvának úgy kéne védenie a mundér becsületét, hogy közben a totális háborúból fakadó károkkal otthon is el kell számolnia.

Ezt a felállást az oroszoknak mindenképpen el kell kerülniük, és arra kell elsősorban törekednie a moszkvai külpolitikának, hogy ne lépjék túl azt a kritikus határt, ahol már bekövetkezik a NATO-USA tengely direkt beavatkozása.

Okosabb megoldásnak kínálkozik tehát, ha Putyin a konfliktus befagyasztását éri el valamilyen formában. Ezt a megoldást már számos esetben láttuk, és mivel Putyin eddig is számos konfliktust eszkalált sikeresen, nem elképzelhetetlen, hogy Kelet-Ukrajnában is kitart majd a bizonytalanság a 2018-as választásokig.

A befagyasztott konfliktusok sikere

Putyin reális célja ezúttal is az lehet, mint 2008-ban Dél-Oszétia kapcsán: egy újabb válsággóc létrehozása, majd a konfliktus jegelése, a mindenki számára megnyugtató és tartós megoldások kizárása mellett.

Az orosz külpolitika az elmúlt húsz évben egy sor befagyasztott konfliktust hozott létre (Dél-Oszétia, Abházia, Transznisztria stb.). A cél egyértelmű: a bizonytalanság gerjesztése. Oroszország külpolitikájának egyik legalapvetőbb eleme az ellenfelek megosztása, és az olyan helyzetek létrehozása, ahol a külső beavatkozás esélyei az orosz együttműködés nélkül minimálisak.

Hasonló minta mentén születtek az elmúlt évek nagy versengő energiaprojektjei is. A legjobb példa erre a Nabucco-Déli Áramlat versenyfutás, ahol az oroszok a saját tervüket azért is dobták be a köztudatba, hogy ezzel is gyengítsék az uniós kohéziót, és ezzel párhuzamosan bővítsék a saját mozgásterüket. A rivális projektek olyan törésvonalakat hoztak létre Európában, amelyek hosszú éveken át elhúzódó (és részben a mai napig lezáratlan) vitákat generáltak. Az energiadiverzifikáció mentén megosztott Európát így még súlyosabban érintették a kétezres évek gázárvitái is.

Katonai síkon pedig ott van Dél-Oszétia példája. 2008-ban az orosz hadsereg benyomult Grúzia területére, létrehoztak egy azóta is megoldatlan helyzetet, majd amikor már Moszkva érdekei nem sérültek, egyszerűen otthagyták a konfliktust mindennemű rendezés nélkül. (Azóta pedig jóformán be se tették a lábukat.)

Konklúzió

Összefoglalva a fenti három állítást, úgy vélem, a jelenlegi orosz külpolitikai kurzus célja elsősorban az Oroszországgal közvetlenül határos területek feletti kontroll megtartása (akár a térség destabilizálása árán is), valamint olyan geopolitikai konfliktusok létrehozása, ahol a rendezés során Oroszország nem kerülhető meg.

Nem értek egyet azokkal a véleményekkel, amelyek az orosz területi igényekkel magyarázzák a kelet-ukrajnai háborút, vagy éppen egy újfajta hidegháborút vizionálnak; az orosz manővereket szerintem semmiképp sem szabad a bipoláris világrend visszaállítása felé tett lépésekként azonosítani. Putyin célja nem a kelet-nyugat szembenállás restaurációja, hanem Oroszország regionális nagyhatalmi státuszának a megőrzése a „diverzáns" államok visszaterelése révén. A különbség az, hogy míg 2009-ben a gázárakon keresztül sikerült a moszkvai útra visszaterelni a kijevi elitet, addig öt évvel később már a nyers erő kellett hozzá. Reméljük, hogy a konfliktus rendezéséhez már nem lesz szükség a katonai erőre.

Hámori Viktor