Grúziában járva az embernek elsőre két dolog tűnik fel: a kivételes természeti szépség és a feltűnően rossz közlekedési morál. Ha viszont a dolgok mélyére nézünk, láthatjuk a társadalmi széttagoltság jeleit is, amik jellemzően nem belpolitikai, sokkal inkább külpolitikai okokra vezethetők vissza. Grúzia évek óta kényszerpályákon mozog, és egyelőre kevés jel mutat arra, hogy ez érdemben változzon.
Grúzia modern kori függetlensége egyben a területi széttagoltság története is. Abházia fájdalmas elvesztése a kilencvenes évek elején, majd a Dél-Oszétia feletti kontroll megtartásáért vívott szélmalomharc Oroszországgal (aminek 2008-ban fájdalmas vége lett a grúzok számára), mind-mind növelték a lakosság elkeseredettségét, amin a csak lassan javuló gazdasági mutatók sem tudtak segíteni.
A belpolitikai eliteknél pár évente bekövetkezik a teljes paradigmaváltás, amikor is az előző vezetés külpolitikai manővereinek nyilvánvaló kudarcaira rámutatva egy új, lelkes vezetés kerül hatalomra, hogy aztán öt-hat év múlva maga is megbukjon. Emellett - a háborúktól és a nehéz gazdasági helyzettől nem függetlenül - immáron több évtizede folytatódik az a demográfiai lejtmenet, ami hosszú távon talán az egyik legnagyobb kihívás lesz Grúzia számára. Rengeteg az Európa nyugati részei felé tartó kivándorló, mások pedig Törökországban vagy éppen az arab világ valamely közeli országában keresik a megélhetést. Az országot tartósan elhagyók miatt a születések száma sem éri el a kívánt szintet. Eközben hiába költenek évről évre egyre többet az oktatási intézmények fejlesztésére és a nyelvoktatásra, ha 18-20 évesen a többség elhagyja az országot.
Ami a nyelvoktatást illeti, az angol nyelv széleskörű ismerete egyelőre leginkább csak a fővárosra és a tengerparti sáv népszerű városaira jellemző, egyéb részeken az orosz nyelv ismerete nélkül lehetetlen a boldogulás. Ez az axióma az egész országot jól leírja: miközben Oroszország az átlag grúz fejében legtöbbször összekapcsolódik az elvesztett területek feletti keserűséggel, az orosz nyelv ismerete még így is az egyik legértékesebb tudás az országban, és emiatt számos iskolában az angol helyett is inkább az oroszt tanítják. A polcokon is rendre feltűnnek az orosz élelmiszeripari termékek, miközben a grúz exportot Moszkva minden eszközzel igyekszik korlátozni. Hiába, Grúzia még akkor sem tud szabadulni az orosz behatástól, ha nagyon akarja. (Ahogy Sztálinról is mindenkinek egyből az ugrik be, hogy a mai Grúzia területén, Gori városában született, miközben sok grúz ezt ma már leginkább letagadná.)
("Sztálin építtette. A grúzok használják.", f: ft.com)
Ha az ország külpolitikai megítélését nézzük, Grúzia stratégiai helyzete ellenére sem tudja kiaknázni a lehetőségeket. Ahelyett, hogy a nyugat előretolt bástyájaként érvényesítené a NATO-EU tandem (és saját) geopolitikai érdekeit, Tbiliszi leginkább diplomáciai kényszerpályákon mozog. A modern grúz vezetés legnagyobb adóssága az, hogy nem tudják érvényre juttatni az ország saját érdekeit, és ezt a gyengeséget a partnerek rendre kihasználják.
Grúzia továbbra is képtelen az orosz túlsúly ellensúlyozására, és a külpolitikai repertoár leginkább az offenzív orosz cselekedetek ellen tett harcias nyilatkozatokban merül ki. Pár hete például az orosz erők egy grúziai csővezeték 1,5 km-es szakaszát vonták ellenőrzésük alá, amire a grúz reakció meglehetősen mérsékelt volt.
Mondhatnánk, hogy minden rosszban van valami jó, és a területi viták legalább közelebb hozzák Grúziát például a NATO-hoz. Nos, ez közeledés 1994 óta tart, és sokan a 2008-as grúz-orosz háború után a folyamat felgyorsulását várták. Ezt követően azonban a csatlakozás helyett csak újabb üres ígéreteket (és némi pénzt) kapott a grúz kormány, hogy aztán 2013-ban egy magas szintű találkozón ismét csak az újabb halasztásról kapjanak tájékoztatást.
Márpedig Grúzia nem tudja magát megvédeni az esetleges újabb orosz offenzívától. Mint azt a pekingi olimpia évében is láttuk, az orosz csapatok játszi könnyedséggel jutottak el a grúz főváros határáig, tavaly pedig arról írtunk (itt), hogy az orosz határőrizeti szervek még több jogosítványhoz jutnak a vitatott abház területeken.
(Megbukott Grúziában, kormányzó lett Ukrajnában - Szakaasvili, f: newsweek.com)
A fő gond az, hogy Grúzia csak sodródik az árral, az állítólagos partnerei rendre cserbenhagyják, a gazdaságba pedig nem érkezik annyi friss forrás, mint például az olajban jóval gazdagabb Azerbajdzsánba. Grúzia hagyományosan a szövetségesek kiszolgálója (már a II. világháborúban is egyfajta utolsó mentsvárként funkcionált a szovjet haderők számára); ha már nincs szükség az adott konfliktusban a grúz támogatásra, akkor a partnerek is hirtelen eltűnnek, és csak akkor térnek vissza, ha feltételen szükségük van némi támogatásra a Kaukázuson is.
Grúzia továbbra is kitart a nyugati orientáció mellett, cserébe kap is anyagi támogatást (közlekedés- és oktatásfejlesztésre, vagy éppen a szelektív hulladékgyűjtés népszerűsítésére), de a teljes kép még mindig nagyon rosszul fest. Grúzia gazdasága az egy főre jutó GDP értéke alapján a globális rangsor 115-120. helyén helyezkedik el (többek közt Koszovó és Macedónia mögött), ami nem feltétlen az EU-érettséget mutatja.
Márpedig Grúzia deklarált célja a 2003-as rózsás forradalom óta az uniós csatlakozás megvalósítása, amit az is jelez, hogy számos középületen a grúz lobogó mellett ott van az EU zászlaja is. Azonban elnézve az elmúlt 20-25 év mérsékelt eredményeit, valószínűleg ez a távlati cél leginkább ugyanennyi idő elteltével válhat realitássá.
Hámori Viktor