Már többször írtunk arról, hogy az orosz külpolitika hogyan próbált olyan konfliktuszónákat létrehozni a közel-külföld államaiban, hogy azokat Moszkva részvétele nélkül ne lehessen megoldani. Ezt láttuk Transznisztria, Dél-Oszétia, Abházia, a Krím és – legutóbb – Kelet-Ukrajna esetében.
Ezeknek a konfliktusoknak sok közös tulajdonsága van: egyrészt a helyben élő orosz etnikum valós és valótlan igényeinek hangoztatásával kezdődtek, majd autonómia-törekvésnek álcázva került sor az oroszok által támogatott fegyveres beavatkozásra, hogy aztán létrejöjjön egy olyan területi vita, aminek megoldása évtizedekbe is beletelhet. Oroszország úgy vette körül magát ezekkel a gócpontokkal, hogy lassan már nincs is olyan határszakasz, ahol ne állomásoznának megerősített katonai egységek. Oroszország persze úgy tesz, mintha az orosz kisebbségek miatt kvázi véletlen ”keveredett bele” ezekbe a háborúkba.
Ha ez így is lett volna, akkor az ártatlanul besodródó moszkvai vezetés ugyanezzel a lendülettel el is hagyhatta volna ezeket a zónákat. Ehelyett azonban orosz nyelvű oktatást, saját határellenőrzést és oroszbarát bábkormányokat szervezett, miközben a sokat emlegetett autonómia minden ilyen területen üres ígéret maradt. Oroszország a maga részéről elégedetten dőlhetett hátra, hiszen a végeredmény az ő szempontjából olyan vitás helyzetek sora, amiknek feloldását a NATO – a konfliktusok globális jelentéktelensége miatt – nem vállalta magára, a területi veszteség elszenvedői pedig – Grúzia, Moldova – nem rendelkeznek a megfelelő erőforrásokkal az orosz medve legyőzéséhez.
Ez a felállás azonban majdnem megváltozott Ukrajna esetében, ahol az oroszok emberükre akadtak – igaz, végül nem Kijev vált a legfőbb kihívóvá, hanem az EU-NATO tandem. Nagyon sokáig ott lógott a levegőben a direkt beavatkozás lehetősége, az esetleges összeurópai háború rémképe azonban végül eltérítette a nyugati szövetségeseket ettől a forgatókönyvtől.
Itt jön be a nyugat felelőssége. Az igaz, hogy a befagyasztott területi konfliktusok sora köthető Moszkvához, de legalább ugyanennyire sárosak a NATO-tagállamok is. Láttuk, hogy legutóbb Grúziát hagyták magukra 2008-ban (link), de az előzményeket hosszan lehetne sorolni. A nyugati blokk legnagyobb dilemmája végig az volt, hogy a területi integritás szorgalmazása mellé nem tehetett le az asztalra konkrét intézkedési terveket. Hiszen mi is lett volna a kimenetele egy esetleges NATO-orosz háborúnak például a Kaukázuson? Hogy lehetett volna ezt egyáltalán megindokolni odahaza, a mag-Európában?
("Van néhány", f: eurasiangeopolitics.wordpress.com)
De még inkább visszamehetünk az időben: Moszkván és Brüsszelen túlmenően azok is felelősek a kialakult válságzónákért, akik jóváhagyták azokat az adminisztratív határokat a Szovjetunió belül, amik végül 1991-ben a de facto államhatárokká váltak. Ezek az örökölt határok rengeteg olyan etnikai konfliktust magukba kódoltak (ld. Kelet-Ukrajna), amiknek a kirobbanását lényegében Moszkva időzítette a saját igényei szerint.
Ez a taktika eddig bejött Oroszországnak. Azonban ahogy egyre komplexebb konfliktusokba tette bele a kezét Moszkva, úgy nőtt az ellenségeinek a száma is. Abházia kapcsán még nem kellett a nyugat ellenszenvével és embargóival szembenéznie, ma viszont a fél világ haragszik – félig-meddig jogosan – az orosz vezetésre. A korábbi kebelbarátokból is egyre több az ellenség: embargó a moldáv és grúz borokon, korlátozott gázszállítások Ukrajnába, zöldség-viták Belarusszal, és még sorolhatnánk.
A nyugat taktikája egyértelmű: megpróbálják kifárasztani az orosz gazdaságot, és ráerősítenek arra az izolációs folyamatra, amit Oroszország maga indított el. Az oroszok előbb elzárkóztak a balti államoktól, majd Tbiliszitől és Kisinyovtól, megvívták a maguk csatáit Minszkkel, 2013 vége óta pedig búcsút inthettek az ukránok lojalitásának is. A nyugatnak még több hasonló volt szovjet tagállamot kell felvonultatnia ahhoz, hogy meg tudja roppantani Oroszország biztonságérzetét.
Sokszor elhangzik az ukrajnai helyzet kapcsán, hogy fegyveres beavatkozás révén felgyorsítható lenne ez a folyamat, és sikerülne Moszkvát visszaterelni a saját határai mögé. Azonban a kockázatok túl magasak, a megtérülés pedig bizonytalan: hiszen mit érne a Krímért vívott véres háború, ha pár éven belül Oroszország hasonló helyzeteket generál máshol (pl. a Baltikumban)? Marad tehát a kivárás, ami egyszer már – a hidegháború végén – bevált. Azonban ne felejtsük el, hogy ott és akkor a Szovjetunió végét egy reformer politikus – Gorbacsov – idealizmusa és az egyre enyhülő világpolitikai környezet hozta el, napjainkban pedig egy pragmatista putyini külpolitika áll szemben egy megosztott Európával és rengeteg globális konfliktussal (energiaviták, terrorizmus, dzsihádista kihívások stb.). Az újabb détante-ra tehát egyelőre várnunk kell.
Hámori Viktor